Az ún. húsvéti misztérium, vagyis Jézus szenvedése, halála és feltámadása nemcsak a hit ünnepe, hanem azzal együtt a reményé is. A „bűneinkért halált szenvedett és a megigazulásunkért feltámadt” Jézus (vö. Róm 4,25) reményt nyújt a bűnös, a szenvedő és a küszködő embernek egyaránt.
- A bűn látszólag az ember legreménytelenebb ügye. Ki ne élte volna át Babits sorainak igazságát: „Mivel e földön jónak lenni oly nehéz- erényeid elhagynak mint az ifjuság,- de bűneid utánad jönnek, mint a hű kutyák- s ha netán elfáradva az úton leülsz, – mind köribéd telepszik és arcodba néz –nyugodtan, mintha mondanák: >>Nem menekülsz!<<”
Erről énekelt fiatal papkoromban a Bergendy együttes is: „Elfelejteni perceket, – mit eltörölni már nem lehet, – úgy szeretném, úgy szeretném… – Újra kezdeni életet, – tudom, tudom, hogy nem lehet. – Úgy szeretném, úgy szeretném. ’’
Nos, a húsvét ünnepe azt jelenti, hogy van menekvés a bűneinktől, és hogy lehet újrakezdeni egy elrontott életet is. Az a Jézus, aki a kereszten feloldozza a jobb latort, aki még ellenségei számára is bocsánatot kér, mondhatnánk: az utolsó szó jogán, aki első húsvéti ajándékként a bűnbocsátó hatalmat adja tanítványainak, reményt gyújt mindannyiunk szívében: van bocsánat. Lehetséges az, hogy az Olajfák hegyén Jézust magára hagyó tanítványok később a Mester vértanúivá legyenek, hogy a hitetlen Tamás visszanyerje hitét, hogy a Jézust megtagadó Péter mondja az első prédikációt több mint háromezer ember előtt, hogy bűnös asszonyból legyen a feltámadás legelső tanúja. Szent Ágostonok, Loyolai Szent Ignácok, Assisi Szent Ferencek és még oly sokan hirdetik, hogy a megtérés, a megtisztulás és az újrakezdés lehetséges.
A húsvéti örömének egyenesen ezt mondja: „Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, – hogy Krisztus legyen váltságának bére. – Ó, szerencsés vétek, – mely ilyen hatalmas és fenséges Megváltót hozott a földre…” Szent Pál azt írja: „Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a halálban uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás által a kegyelem is, Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,20-21).
- De reményt nyújt húsvét ünnepe a szenvedő embernek is.
Látszólag a bűn mellett a szenvedés az ember legreménytelenebb ügye. Buddha azt tanította, hogy minden, ami létezik, szenvedés forrása, még a jó is, mert az elvesztésétől való félelem gyötrelmet szül. Buddha az életszomj kioltásában, valamiféle „szent közömbösségében” látja – legalábbis a lelki – szenvedéstől való szabadulását, míg a fakírok a test megedzésében, érzékenységének leküzdésében látják a megoldást. A modern nyugati hedonista világ ezzel szemben a fájdalomcsillapítóktól és az élvezeti cikkektől (az alkoholtól a drogokig), illetve az élet megengedett és meg nem engedett élvezeteinek habzsolásától várja a szenvedéstől való szabadulást.
A fenti megoldások a keresztény ember számára azért elfogadhatatlanok, mert egyrészt érzéketlenné teszik az embert az örömre is, másrészt csak ideig-óráig védenek meg a testi-lelki fájdalomtól, utána még kiszolgáltatottabbá válunk a szenvedésekkel szemben.
A szenvedés problémájának megoldását Jézus húsvéti misztériumában találjuk meg: ha vele együtt vállaljuk a szenvedést és a halált, vele együtt eljutunk a feltámadás dicsőségére, a szónak egy bizonyos értelmében: már itt a földön. Olyanok leszünk, mint egy Michelangelo szobor, amely a sok-sok vésés nyomán milliók gyönyörűségére műremekké alakult. De hasonlíthatjuk magunkat ahhoz a gyümölcsfához is, amelyet beoltanak, és a fájdalmas beavatkozásnak köszönhetően terem meg rajta az ízletes gyümölcs. (A fentiekkel kapcsolatban érdemes elolvasni Babits Mihály: „Psychoanalisis christiana”, illetve Tóth Árpád: „Isten oltó kése” c. versét.)
A szenvedés ezen felül arra is jó, hogy vezekelhetünk saját bűneinkért és engesztelhetünk mindazok bűneiért, akiket szeretünk. Hasonlóvá válhatunk ahhoz a Krisztushoz, aki Izaiás próféta jövendölése szerint a mi bűneinkért szenvedte sebeit (vö. Iz 53,5). A másokért való kereszthordozás által gyakorolhatjuk a legtökéletesebben a szeretetet. A szónak legmagasabb értelmében azt mondhatjuk: csak azt szeretjük, kiért szenvedünk, csak az szeret minket, aki szenved (és meghal) értünk.
Dsida Jenő 17 éves korában, a szenvedő Krisztussal való mély lelki egyesülés érzületével írta „Golgotán” c. versében: „Szépen szerettem ezt a világot, – ezért teszek most ilyen nagyot: – mindent adva és semmit se kérve, – fájdalmas szépen meghalok érte, – de harmadnapra – feltámadok.”
- Végül el kell mondanunk, hogy a húsvét reményt nyújt a küszködő embernek is. Minden alkotásunk ki van téve a pusztulásnak. Kincseink megrozsdásodnak vagy ellopják őket. „Bíbor leplek ronggyá válnak, – Dicsőségek füstbe szállnak.” – mondja Gárdonyi Géza Írás a Bibliába c. versében. Nem zárhatjuk ki annak veszélyét sem, hogy európai kultúránk pár emberöltő alatt megsemmisül, egy esetleges kozmikus katasztrófa ellen sem vagyunk bebiztosítva. Nem tudjuk megtervezni Egyházunk jövőjét sem. Ahogy az egykor virágzó Közel-Keleti és Észak-Afrikai keresztény kultúra megsemmisült, ugyanúgy megsemmisülhet az európai kereszténység is.
A húsvét mindezen veszélyek ellenére reménnyel ruház fel minket. Remélhetjük azt, hogy nemcsak jócselekedeteink érdemei, hanem értékes alkotásaink is elkísérnek minket a túlsó partra. Ha tetteik elkísérhetik az üdvözülteket a mennyországba (vö. Jel 14,13), elkísérhetik őket alkotásaik is. Ha a trónon ülő Isten megígéri: „ Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,5), miért ne teremtené újjá kedves gyermekének, az embernek akár rég elpusztult alkotásait is? A szentmise IV. kánonjában kifejezzük azt a reményünket, hogy a mennyei boldogságban „ az egész teremtett világgal, amely megszabadult a bűn és a halál romlandóságából”, dicsőítve magasztaljuk az Urat. Ebből az „egész teremtett világból” miért kellene kizárnunk a milánói dómot, Michelangelo Pietáját, Raffaello festményeit vagy akár a mi – jelentéktelennek látszó, ám nekünk és mennyei Atyánknak is kedves – alkotásainkat? A Jelenések könyve olyan városnak mutatja be a mennyországot, mint ahova „a népek odahordják kincseiket és értékeiket” (Jel 21,26).
Mindezek mellett abban is reménykednünk kell, hogy ott értelmet nyernek azok a jószándékú erőfeszítéseink is, amelyek itt a földön látszólag eredménytelenek voltak. Ott, ahogy Ady mondja: „ minden drága fizetség megtérül” (A szép Húsvét). – A keresztény ember sosem csügged el, mert hisz abban a Krisztusban, aki a teljes magáramaradottság előtt is arról beszél, hogy felmagasztalva a kereszten „mindeneket magához vonz” (Jn 12,32), és teljes kudarcnak látszó halála előtt azt mondta: „Beteljesedett!” (Jn 19,30).
+ Márfi Gyula
érsek