Egy kedves rokonunk vagy barátunk távozásakor sírni vagy szomorkodni szoktunk. Szent Lukács mégis azt jegyzi meg, hogy Jézus mennybemenetele után a tanítványok nagy örömmel mentek be Jeruzsálembe. Miért? Pontosan azért, mert a feltámadás óta eltelt 40 napban Jézus rádöbbentette őket arra, hogy bizonyos értelemben félreismerték Őt.
Őt, aki soha nem tett felelőtlen ígéreteket nekik politikus módjára, hanem mindig nyíltan és őszintén beszélt mindenről. Talán pontosan ezért idézi fel számukra újra az utolsó pillanatokban a nyilvános működése alatt is többször elmondott jövendölést: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból” (Lk 24,46). Ezt hirdette számukra folyamatosan, kereszthalála és sírba helyezése után mégis követői teljes csüggedésének és reményvesztettségének voltunk tanúi: „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő váltja meg Izraelt” (Lk 24,21). A 40 nap alatt azonban megváltozik a látásmódjuk. A Feltámadottal való találkozások hatására rádöbbennek arra: Jézus nem ígérgetett csupán, hogy egy időre fellelkesítse, majd magára hagyja őket, hanem pont ennek ellenkezője történt. Megértik, hogy mi miért történik. Visszanyerik emberi gyengeségük miatt elvesztett reményüket és immár örömmel várják a megígért Szentlélek eljövetelét Jézus elmenetele ellenére is, mert eljutottak arra a szilárd hitre, melyre mindannyian meg vagyunk hívva. Jézus mennybemenetelének ünnepe ezért nem szomorú esemény, mert nekünk is azt üzeni: az Ő ígéretei mind megvalósulnak. Sokszor a tanítványokhoz hasonlóan mi is kételkedünk, elcsüggedünk, félelmeink közepette inkább magunkra zárjuk az ajtót, de Jézus ránk is árasztja a Vigasztalót, aki folyamatosan mellettünk áll. Az apostolok nagy örömmel mentek be Jeruzsálembe, vagyis lelkesen folytatták a szürke hétköznapokat.
Rajtunk tükröződik-e a Feltámadottal való hétről hétre megtörténő vasárnapi találkozás öröme, mikor visszatérünk a megszokott életterünkbe?
