Augusztus 22-én este 7 órakor zsúfolásig megtelt a Veszprémi Érseki Palota díszes ebédlőterme, a Mendelssohn kamarazenekar tagjaiból alakult vonósnégyes hangversenyére várva. Kováts Péter és Bendik Ágota hegedűn, Pillár Tamás mélyhegedűn, Fűke Ákos pedig gordonkán játszott.
A műsor első felében Purcell g-moll chaconne-ját és Beethoven c-moll vonósnégyesét hallottuk az Op. 18-as sorozatból. Jóllehet ebben az összeállításban ritkán játszanak együtt, mégis feltűnt az összecsiszoltság, az együttlélegzés. Nem csoda, hiszen a zenekarban viszont nap mint nap együtt muzsikálnak. A Purcell-chaconne változatos ritmikája, átgondolt dallamvezetése magával ragadott akkor is, ha néhol a hangzáskép nem volt teljesen kiegyenlített. A Beethoven-mű előadásakor a szólamok immár tökéletesen idomultak egymáshoz (ez igazolja tán azt is, hogy a darab eredetileg is vonósnégyesre volt szánva). Beethoven e darabot elsősorban kamaramuzsikálás céljából komponálta, nem a nagyközönség számára. Első előadása is a szerző házában történt Schuppanzig és társai előadásában, a meghívott vendégek számára. A muzsikusok jó része azt mondja, hogy a XVIII. századi kvartetteket jobb játszani, mint hallgatni. Nem azért, mert esztétikailag ne volnának tökéletesek, hanem mert nem annyira a laikus füllel történő hallgatás céljára, hanem alkalmi vagy állandó kamarapartnerek együttmuzsikálására készült, akik közt – az akkori társadalmi berendezkedésnek megfelelően – a hivatásos muzsikusokon kívül grófokat, bárókat, nemeseket találunk.
Magam, amikor kamarazenei hangversenyre megyek egy hangversenyterembe, mindannyiszor támad némi hiányérzetem, ha mégoly gyönyörű produkciót hallok is. Most, pénteken este, semmi ilyesmit nem éreztem! Ennek oka alighanem az, hogy az előadás körülményei hasonlóak voltak a bemutatás körülményeihez: nem hangversenyteremben, hanem valódi szalonban szólt a zene, olyan közegben, ahol a falak freskói stílusában, sőt funkciójában is megfeleltek az elhangzott muzsika levegőjének. Az iparkodás, a művészek lelkesedése, amivel szolgálni akarták a hallgatóságot, lebilincselt akkor is, ha egyik-másik magas állásban, vagy párhuzamosan játszott oktávában az intonáció néha meg is billent.
A második részben Antonin Dvořak Amerikában írt, F-dúr (Néger) karvettjét hallottuk, rendkívül pazar, virtuóz előadásban. A darabot hallgatva, mintegy felujjongtam felismerésemben: igen, ezért jöttünk ide! Mintha maguk az előadók is est a darabot akarták volna mindenekelőtt eljátszani! A gospelek világát idéző pentaton dallamfordulatok – melynek ritmikája olykor afro elemeket is tartalmaz – megfogalmazása nagy kihívás az előadónak. A most felhangzott lenyűgöző pontosság, a fölényes hangszerkezelés azonban mégsem lépett a zene belső mondanivalója elé, így aztán szinte tálcán kaptuk azt a szellemességet, azt a spiritualitást, vagy éppen laza mulatozást, amit az egyes tételek során a szerző megfogalmazott.
Örömmel töltött el az a tény, hogy az Érseki Palota nyitott kamarahangversenyek tartására, mint egykoron, meghívott vendégei számára. Hogy magam is ott lehettem. Köszönet ezért az egyházmegye elöljáróinak, de a koncertért köszönet a rendezőszervnek, a Gizella múzeumnak, valamint a rendkívül lelkes hallgatóságnak is, nem utolsósorban pedig e négy nagyszerű művésznek, akik nagy hiányt pótolnak akkor, amikor vállalják, hogy felelevenítik ezt a Veszprémben élőben igen ritkán hallható műfajt.
Rostetter Szilveszter