Örök folyamatban élünk – voltak előttünk és lesznek utánunk jövők. Múlt-jelen-jövendő alakulóban, változóban, sőt váltakozóban…, ezeket valahogy el kellene mondani… De nem lehet, kimondhatatlan az egész, felfoghatatlan és érthetetlen… Hogy miért éppen én, miért éppen itt és miért éppen most vagyok, élek küzdök és meghalok – erre senki semmiféle tudományos magyarázatot nem tud adni… A költők azonban megpróbálják intuitív módon a nyelv szimbolikájával, a szavak mögöttes tartalmával körülírni, érzékeltetni, felfoghatóvá tenni a születés, a lét és az elmúlás titkát, értelmét – csendült ki Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjel legutóbbi előadásából a Tihanyi Bencés Apátság Tetőtéri esték előadássorozatában június 13-án.
Lírai meditációjában az atya az irodalom nagyjait hívta segítségül, arra keresve a választ: Mi a költészet? Arany Jánost (Vojtina Ars poeticája), József Attilát (Ars poetica), Babitsot (A lírikus epilógja) idézve emelte ki: a költészet „Nem a való…: annak égi mássa” (Arany), a racionalitáson túli világ megnyilatkozása. József Attila írja: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!”. Babits egy másik lényegbevágó sajátosságára világít rá a költészetnek, mikor azt mondja: „Csak én birok versemnek hőse lenni…” A költészet személyes hangvételű, a költő, mint minden ember, elsősorban ego, én-lény, aki nem hagyhatja el önmagát, nem léphet ki önmagából, benne van minden tettében, minden gondolatában, rezdülésében. Ugyanakkor a mindenséget vágyja versbe szedni. A költészet kifejezi a kimondhatatlant, s elmondja azt, amit csak érezni lehet. Hogyan képes erre? A szavak, nyelvi kapcsolatrendszerek segítségével olyan tartalmakat képes megidézni és érzelmeket megmozdítani, amelyek túlmutatnak a szavak eredeti racionálisan meghatározható értelmén, jelentésén. A költészet csodája és a nyelv csodája, hogy vannak bizonyos „hívó szavak” benne, egy-egy markáns kifejezés képes a nyelv által asszociációk révén érzelmeket, emlékezetes helyzeteket, eseményeket, személyeket megidézni, felidézni. Példaként a perjel többek között Vörösmarty Szép Ilonkáját idézte, a szenvedés, a halál, az ártatlanság lírai szimbolikáját kifejező soraival: „Hervadása liliomhullás volt, ártatlanság képe s bánaté…”
Az ember élete vonatkozási rendszerekből áll, a születési családi, rokoni kötelékek, de az idő és tér koordinátái (a mikor és a hol) is meghatározzák életét, csakúgy, mint a barátok, a környezet, a közösség, s mindez megjelenik a költészetben is, amikor múlt-jelen-jövő viszonylatában élet-halál gondolatkörében szólal meg költő. Illusztrációként Tóth Árpád versét (Új tavaszig, vagy a halálig) idézte: „Most, hogy megint útfélre estem, / Eltűnődöm e téli esten, / Mi volt az élet, Uramisten?… Most itt ülök, roppant hegyek közt, / Betegen a többi beteg közt, / Múltnak háttal, halállal szemközt”.
Különös, érdekes szövet a költészet. Egy-egy vers gondolatai akkor kelnek életre igazán, amikor érezzük bennük az indirekt idézéseket – amikor az egyik vers előhív bennünk önkéntelenül egy másik verset, vagy amikor egyik vers a másik költő versének gondolataihoz kapcsolódik, illetve az ő gondolatait folytatja bennünk.
Rámutatott a költői képek, szóképek, szemléletességi eszközök fontos szerepére, kiemelve az allegória, a parabola, a metafora jelentőségét, katalizátori eszközét a mögöttes, az úgynevezett háttértartalmak megvilágításában. A vers nyelvi, formális tartalma mögött mindig valamilyen mélyebb mondanivaló húzódik meg. A lírai mű a racionális síkon túli titokzatos (szakrális) világba vezeti el a vers olvasóját, hallgatóját. Ady Köszönöm, köszönöm, köszönöm című versét emelte ki példaként: a költő úgy tudja birtokba venni a valóságot, amelynek ő is része, hogy az olvasó be tudja fogadni az racionálisan talán összefüggéstelennek tekinthető szókapcsolatait, gondolatfüzéreit. A Biblia is tele van költészettel, metaforákkal, szimbólumokkal, szakrális párhuzamokkal, mutatott rá (például a Magvető példázata…).
Befejezésül a költészet sajátos struktúrájáról szólott a perjel, arról a szerkesztési elvről, ami indirekt módon születik legtöbbször a költő tolla nyomán (a rím, a ritmus – ismétlődések, refrének, alliterációk, ellentétek, párhuzamok rendszere). Ezekre példaként többek között Weöres Sándor Talizmán és Wass Albert Üzenet haza, Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén című versét állította a hallgatóság elé. Utóbbiról kiemelve, hogy jó példája annak, hogy lehet úgy beszélni a hitről és Istenről, hogy ki sem mondja a költő az Úr nevét.
Toldi Éva