„Megszólalásig szép”. Ezt az érdekes magyar kifejezést egyre gyakrabban használja ironikus értelemben a fiatalság. Megszólalásig szép, mondják a fiúk egy lányra, mert a külseje tökéletes, de ha elkezd beszélni, kiderül, hogy a belső értékeivel súlyos problémák vannak, noha az illető valószínűleg a belsőjét is olyannak látja, mint a külsejét.
Minden fát a gyümölcséről lehet megismerni, illetve: a szív bőségéből szól a száj – figyelmezteti tanítványait Jézus a hegyi beszédből vett mai evangéliumban. Nemcsak ezek, de a vak által vezetett világtalan és a másik szemében észrevett szálka és a sajátunkban észre nem vett gerenda is ugyanazon tapasztalatra vonatkozik. Arról az emberről szól, aki már tökéletesnek vagy szinte tökéletesnek látja magát, a szíve mégis zárva van, ezért nem tud igazi belső kincseket gyűjteni. Ahhoz, hogy fejlődni tudjak újra és újra fel kell ismernem a lelki életben is: nem lehetek nagyobb a Mesternél. Gyakran korlátozottságaimmal, hibáimmal szembesülök a mindennapokban, ám ezeket nem tudom megoldani azzal, ha képzeletbeli bástyákat építek magam köré. Sokszor még vallásos (pót)cselekedetek kialakítása is lehet ilyen magunknak felhúzott erődítmény: „ha ezeket elvégzem, az Isten úgyis megjutalmaz és nem lesz baj, bezzeg a többiek, akik még ezt sem teszik meg, majd jól megnézhetik magukat…” A szívünk akkor tud igazán bővelkedni, ha megnyitjuk a bennünk lévő Mesternek, aki nem más, mint a Szentlélek, aki az Ő bennünk lévő hangjával folyton a jóra szeretne vezetni. Akkor leszek képes igazán felismerni a gerendámat, a rossz gyümölcseimet vagy a lelki vakságomat, ha nem hagyom magamban elnyomni ezt a jóra indító isteni hangot, teret engedve az önzésnek, az irigységnek, a gőgnek, a kivagyiságnak. Sajnos vannak „megszólalásig szép” keresztények, ahogy Jézus korában voltak „megszólalásig szép” zsidók: amíg meg nem szólalnak nagyon szépnek, áhítatosnak, imádságosnak tűnnek, ám sokszor a templomot elhagyva mintha 180 fokos fordulatot tennének.
Az igazi megvilágosodott tanítvány olyan, mint az 1. zsoltárban lévő fa, melyet folyó mellé ültettek. Gyökereket ereszt az Élet Vizébe, a Mesterből táplálkozik és így tud pompás lombkoronát növeszteni és édes gyümölcsöket teremni. Jézus erre biztat ma bennünket: ne csak „megszólalásig szép” keresztények legyünk!