Nagycsütörtök délelőttjén az krizmaszentelési szentmise vezeti be a szent háromnap ünneplését, amelynek keretében a hagyományok szerint a papság is évről évre megújítja Istennek és az Egyháznak tett fogadalmát. Ennek megfelelően Udvardy György érsek a Veszprémi Főegyházmegye területén szolgáló papokkal és szerzetespapokkal közösen mutatta be a szentmisét.
Udvardy György érsek atya szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük:
Főtisztelendő Pap és Diakónus Testvérek, Kedves Testvérek!
Minden nagycsütörtökön, amikor összejövünk, hogy megszenteljük az olajokat, hogy saját papságunkról elmélkedjünk, megerősödjünk a szolgálatban, akkor megérint bennünket az, hogy az Isten újból és újból igent akar mondani az emberre, dönt az ember mellett, kimondja újból az akarom kifejezést, amit mi így értünk, hogy Isten ismét dönt mellettünk, és ünnepet akar készíteni a szívünkben. A teremtés, a meghívás, az ünnep ugyanaz az isteni gesztus. Isten bennünket ugyanerre az isteni gesztusra hív. Ezt ünnepeljük. Ünnepeljük Istennek a teremtés kezdetén kimondott szavait, amellyel létrehozza az egyházat, létrehozza Krisztus papságát, aminek mi részesei vagyunk, létrehozza a papság szentségét, szolgálatát, az olajoknak az erejét, a szentség erejét és persze ünnepeljük személyes ígéreteinket, amelyeket szeretnénk megújítani.
Csodálatos pillanat ez. Legbensőségesebb közösségben ünnepeljük, mégis mindannyiunknak a döntés pillanatai, a méltóságnak, a megrendülésnek a pillanatai jutnak eszünkbe és érintenek meg bennünket. Hiszen Isten a teremtés kezdetén kigondolja, megalkotja, létrehozza az egyházat az Ő üdvözítésének, éltetésének, otthonra találásának az isteni művét. Az egyházzal együtt létrehozza a szentségeket. Azokat a szentségeket, amelyeket mi Krisztusban ismerünk meg. A Krisztusban megismert szentségeket az egyház kínálja számunkra, és az egyházban, mint az egyház szolgái szolgáljuk Isten népének az üdvösségét, általuk. Ebben a teremtő gesztusban – hogy akarom, hogy legyen – benne van az embernek az üdvössége, benne van az embernek az útja, ami sokszor fájdalmas, sokszor nehéz, sokszor a bűn terhétől terhes, de mégis az üdvösség reményében élheti.
Isten kimondja, hogy akarom. Isten dönt az ember mellett a teremtés pillanatában. Mindent kockáztat és mindvégig kitart az Ő kimondott szava mellett, mert szereti az embert, mert szeret bennünket. Ezt az isteni szeretetet fedezzük fel Jézus Krisztus személyében és az Ő tanításában. Ezt az isteni szeretetet fedezzük fel az Ő papságában. Papként jelenik meg. Isten papjaként szolgál, szól, tanít, és adja áldozatul önmagát, miközben csodákat tesz. Visszaadja az embernek a reményét, visszaadja az embernek az örömét, visszaadja a bizalmat abban, hogy higgyünk Istennek a teremtő szavában, a döntésében, hogy nem vonja vissza, mert végérvényes.
Jézus föltárja ezt a csodálatos tapasztalatot, és nemcsak föltárja, hanem meg is hív bennünket, meghívja a kiválasztottakat, meghívja az Ő papjait. És mi, Krisztus papjai, az egyház papjai, Isten papjai, ugyanazt az isteni akarom gesztust, teremtő gesztust, éltető gesztust, éltető szolgálatot akarjuk végezni, amelyet Jézusban fölismertünk, aki mellett döntöttünk mi magunk is, és aki ezt az isteni üdvözítő művet mindvégig élteti, mindvégig táplálja, és bennünk is – reménykedve – ébren tartja.
Vállaltuk ezt a papságot. Vállaltuk azt, hogy részesei leszünk az Isten ember melletti döntésének. Ő döntött az ember mellett, mégpedig az ember üdvössége, a teljes élete mellett.
Vállaltuk ezt a papságot, mert hallottuk a meghívó hangot, hallottuk Istennek Jézusban kimondott hívó szavát, mert az egyházunk elfogadta ezt a hívást, és mi magunk is Krisztus papjaiként akarunk élni. Olyan gyönyörűen fogalmazta és állította elénk az ószövetségi olvasmány: Ti az Isten papjai vagytok. Ti Isten népének a szolgái vagytok, és én megajándékozlak benneteket az én hűségemmel. És más népek majd ezt fogják mondani, bizony milyen nagy dolgokat művelt általuk az Isten.
Ezt ünnepeljük. Innen van a kiindulópont, innen van a forrás, melyet – mint a tér-idő dimenzióját – a székesegyházunk jelenít meg. Az egyházmegye – a szentségi valóság – különböző pontjáról érkeztek, érkezünk ide, mert azt a titkot akarjuk még jobban megismerni, akinek a nevében dolgozunk, aki kiválasztott bennünket, aki megerősít az Ő papságában minket. Isten papjai vagytok, Isten népének a szolgái, és általatok az Isten csodálatos dolgokat művel népe körében.
Ezért adja nekünk a szentségeket. Ne a magunk erejére hagyatkozzunk. Szükséges a mi egyéni elköteleződésünk, szükséges a mi döntésünk és áldozatunk, de az Ő erejével akarja éltetni a népét. Mi ennek az ajándéknak szolgái, alázatos szolgái, kiosztói akarunk lenni. Az az ünnep, amit Jézus nagy jubileummal, az Ő érkezésével megvalósít, ezt az ünnepet akarjuk megjeleníteni saját közösségeinkben, mert az ünnep képes rányitni a lelkünket az isteni ajándékra. Az ünnep képes rányitni az ember lelkét az emberi méltóságra, az ünnep képes rányitni a mi szolgálatunk méltóságára is a mi saját lelkünket. Mert szolgálni akarunk. Innen indul ki az ószövetségi látomás formájában a szentség, s mintegy túllép, túlcsordul a templom küszöbén és eljut mindenhová az egyházmegyében – általatok. Általatok, mert vállaljátok a krisztusi létet, vállaljátok a szentséget, vállaljátok a szolgálatot. Túllép, túlcsordul Istennek a gazdagsága. Ezt éljük meg, amikor imádkozunk az olajok felett, amikor majd viszitek saját közösségetekbe az Isten szentségét és jóakaratát megvalósító szent olajokat.
Szükség van arra is, hogy megerősítsük újból és újból, évről évre önmagunknak, paptestvéreknek – a hívek előtt – az egyházban az ígéreteinket. Nem mintha ez elkopna, nem mintha meg akarnánk változtatni, de tud meggyengülni, tud olyanná válni, amit az út pora, a zarándokút pora esetleg belep. Milyen jó, hogy mi is ünneppel, papi ígéreteinkkel akarjuk megerősíteni azt, akik vagyunk. Ez fontos a főpásztornak személy szerint, fontos az egyháznak, fontos a többi paptestvérnek, de fontos a hívek közösségének is. Ahogyan az egyházi törvénykönyv írja, a híveknek joguk van arra, hogy szent papjuk legyen. Ez a jog nem valamiféle előírásoknak a szűkös volta, és nem is lenne jó így gondolni a jogra sem, hanem az az ajándék, amit az Isten akar bennünk készíteni. Természetes, hogy erre akarunk törekedni. Természetes, hogy fontos a híveknek a jelenléte is, hogy ebben az ígéretben ők is megerősödjenek. Ebben az ígéretben, amit az egyházmegye főpásztoraként előttem tesztek, az egyház gazdagodik, az egyház erősödik. Hálás vagyok nemcsak a kimondott és megismételt szavakért, hanem azért is, hogy napról napra a főegyházmegye különböző plébániáin, közösségeiben, oktatási intézményeiben, szociális intézményeiben jelenvalóvá teszitek Isten jubileumát, Isten döntését az ember mellett, Isten akarom gesztusát az ember mellett. Hálás vagyok ezért.
Lehet kérdezni, hogy szükség van-e ilyen emberi ünnepre? Szükség van, de ez nem emberi ünnep, hanem az egyház által Istentől kért ünnep. Isten ezeken a megújításokon keresztül is adni akarja az Ő erejét.
Hálásak vagyunk azért, hogy az Úr meghívott bennünket. Hálásak vagyunk a szolgálat lehetőségéért, és hálásak vagyunk azért, hogy ennek az isteni jubileumnak mi magunk is részesei lehetünk. Most pedig várjuk, hogy elhangozzék szívetekből, ajkatokról az ígéret, ami teljesen egybecseng, teljesen azonos Isten teremtő szavával. Ámen.
A homília után a papság Egyháznak tett ígéreteinek megújítása következett. „Akartok-e a mi Urunk, Jézus Krisztussal egyre szorosabban összeforrni, és önmagatokról lemondva hozzá teljesen hasonlóvá lenni? Akarjátok-e a megváltás hűséges szolgáiként az Eucharisztia szent áldozatát bemutatni, a többi liturgikus cselekményt végezni, és Isten igéjét hirdetni? Akarjátok-e Krisztust, mint Fejünket és Pásztorunkat követni – nem földi javakra vágyakozva, hanem csakis a lelkek iránti szeretettől vezettetve?” – kérdezte papjait főpásztor, ők pedig mindannyiszor egybehangzóan felelték: „Akarjuk!”
A főpásztor ezután arra kérte a híveket, imádkozzanak lelkipásztoraikért: árassza el őket az Úr bőséges kegyelmével, hogy Krisztusnak, az örök Főpapnak hű szolgái lehessenek, akik az üdvösség forrásához, Krisztushoz vezethetnek minden embert.
„Imádkozzatok értem is, hogy hűségesen teljesíthessem az apostoli hivatást, amelyet
rám, méltatlan szolgájára bízott az Úr. Legyek egyre tökéletesebb képmása köztetek
Krisztusnak, a papnak, a jó pásztornak, a tanítómesternek, mindenki szolgájának” – kérte az érsek is.
Az Eucharisztia liturgiáját a krizmaszentelés szertartása követte. A szentelésre előkészített olajakat – a szent krizmához való olajat, a betegek olaját és a keresztelendők olaját – fémedényekben egy másik asztalra helyezték. A betegek olaját és a keresztelendők olaját megáldotta a főpásztor, a krizmához való olajat pedig megszentelte. Az aktust a főegyházmegye papsága áldásra emelt kézzel kísérte.
A záróáldást követően a főegyházmegye papjai a Gizella Hotelben vehették át az egyes plébániák számára összekészített csomagokat, melyek a keresztelendők, a betegek olaját és a krizmát tartalmazták.
