A Szent Mihály Bazilika Főszékesegyházban június 20-án dr. Márfi Gyula érsek pappá szentelte Darnai János, Megyesi Ferenc és Szeghy Csaba Tamás diakónusokat.
Az ünnepi szentmisére az egyházmegye területéről és azon túlról, elsősorban Várpalotáról, Sümeg és környékéről, valamint Zalaegerszegről is érkeztek nagy számban papok, rokonok, barátok és hívek, hogy együtt ünnepeljenek és imádkozzanak a szentelendőkért. Az evangélium felolvasása után kezdetét vette a kiválasztás szertartása, amelyben dr. Varga István a Boldog Gizella Szeminárium és a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola rektora felterjesztette a jelölteket a szolgálatra, alkalmasnak ítélve őket a feladatra.
Ezt követte Érsek atya homíliája, amelyben a szentelendőket arra buzdította, hogy részt kell vállalniuk az Úr magvetői, papi és pásztori szolgálatában. Hangsúlyozta, hogy a szavaikból tükröződnie kell annak, amiben hisznek, hogy életük tanúságtétel legyen.
Feladataikhoz kapcsolódva elmondta, hogy hirdetniük kell a szeretet hatalmát. Időnként az embereket a lélek erejével figyelmeztetni kell a hibáikra, buzdítani őket a jóra és vigasztalni őket a szenvedésben.
A szentségek és szentelmények kiszolgáltatása kapcsán elmondta, hogy fontos, hogy eltöltse őket a hit és az áhítat, amely megjelenik a liturgiában.
A hívek szeretete lesz munkájuk jutalma. Ahogy Jézus is mondta: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap; most, ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.”
Kérte őket, hogy törekedjenek arra, hogy ajándék legyenek a híveik számára.
A szentbeszéd után az áldozópapjelöltek egyenként az érsek elé járultak, és letérdelve tiszteletet és engedelmességet ígértek az érseknek és utódainak. Ezt követően a Mindenszentek litániája alatt a jelöltek arcra borultak, míg a többiek letérdelve imádkoztak. Ezután az érsek a két kezét a szentelendők fejére tette, amit a papság kézrátétele követett. Ezt követően énekelte el az érsek a felszentelő imádságot. Ezután a felszentelt új papokra ráadták a stólát és a miseruhát, majd a főpásztor megkente kezüket krizmával. Végül átadta nekik szolgálatuk eszközeit a paténát és a kelyhet, majd a szentelési szertartás lezárásaként békecsókot váltott velük, amit a papság békecsókja tett teljessé.
Ezt követően az újonnan felszentelt papok együtt mutatták be a szentmisét főpásztorukkal, majd a szertartás végén újmisés áldásban részesítették.
A felszenteltek a Küldött újságban így vallanak hivatásukról:
Darnai János:
Ha őszinte akarok lenni, akkor bizony mindig egy kicsit zavarba jövök, amikor a hivatásomról kérdeznek. Valószínűleg azért, mert eseményekben olyan gazdag a hivatásom története, hogy nem tudom, hogy mit emeljek ki, és talán azért is, mert a kérdezők többnyire nem a felszínes dolgokra kíváncsiak, bármennyire is azt célozzák meg a kérdéseikkel. Hanem inkább arra, hogy hogyan élem meg ezt egzisztenciálisan. Ma szinte elképzelhetetlen az, hogy egy egészséges fiatal férfi cölibátusban akarja leélni az életét, hangzik el a felszínen,
és a mélyben megmozdul az emberben az elköteleződéstől való félelem. Egy ilyen korban kell, avagy kellene papnak lenni, aki példaként áll az emberek előtt, mert hogy a hiteles példaképek felbecsülhetetlen értéket képviselnek ma hazánkban. Persze mielőtt összeroskadnék az elképzelt hatalmas felelősség alatt, rá kell jönnöm arra, hogy nem egyedül állok a példaképek tömegében. Nem vagyok Atlasz a görög mitológia híres titánja, sokunk vállán nyugszik ez a teher. Más papokból, és civilekből áll ez a hatalmas tömeg, amely hasonló egy szépen szőtt szőnyeghez, amelyben minden egyes szálnak meg van a maga helye és szerepe, és együtt adják ki a szemnek tetszetős mintát. Ha úgy tetszik, meghívott az Isten arra, hogy szál legyek az idők során folyamatosan készülő szőnyegben, egyszeri és megismételhetetlen. Ebből a szempontból lényegtelenek az aprócska részletek, hogy Kisbéren születtem 1988. augusztus 31 -én, és hogy hét évig egy nevelőotthonban nevelkedtem Peremartonban, majd hét év után nevelőszülőkhöz kerültem, akik egész eddigi életutamon szeretettel kísértek. Nem volna értelme életem szövetéből egy-egy szálat kiragadni, és azt mondani itt és itt érintett meg engem az Isten. Én sokkal jobban szeretem venni az egész eddig elkészült szövetet, és fölfedezni benne azt, hogy az Isten szeretete milyen különleges motívumokat, formákat vitt bele életem szövetébe. Kontextusaiban látni életem történéseit. Felfedezni, hogyan irányította és gondozta a bennem érlelődő hivatást plébánosom, Nagy József atya, és hogyan segített nekem hűségesnek maradni Beke Zsolt atya, illetve hogyan tanított meg az élethosszig tartó önképzés fontosságára Varga István rektor atya, akiknek rendkívül hálás vagyok, és azt gondolom, hogy nem jutottam volna nélkülük a papszentelésig, mint ahogyan a szőlő sem hoz jó termést, ha nem gondozzák. Jó pásztorok révén tejjel tápláltak addig, amíg nem voltam elég erős a szilárd táplálékot venni, és fokozatosan nyitották ki a szememet a papi élet örömeire és nehézségeire. Most új feladat áll előttem. A tanulmányok után kilépni a szeminárium zárt közösségéből az egyházközségek világába, és Érsek atya által nekem rendelt helyen szolgálni Krisztus kisded nyáját. Ehhez kérem imádságaitokat!
Megyesi Ferenc:
1987-ben, Várpalotán születtem, és ott is nevelkedtem. A szerkesztők azt kérték, hogy írjak hivatásomról, hivatásom történetéről. Gyermekkoromtól kezdve vallásosan neveltek szüleim és nagyanyám. Szüleim viccesen szokták megjegyezni: „Te még járni is a templomban tanultál meg.” Ennek ellenére nagyon sokáig nem is gondoltam a papi hivatásra, annak ellenére, hogy nagyon sok ismerősöm mondogatta: „Belőled úgyis pap lesz!”
Ha valaki azt kérdezi tőlem, mikor érezted először azt, hogy az Isten hív, igazándiból nem tudok egy konkrét eseményt, időpontot mondani. Ha valamihez mégis kötni szeretném, talán az első római zarándoklatomat említeném meg, amikor a szálláson, egy kicsi kápolnában
virrasztva kezdett bennem valami bontakozni. De valójában a hivatás kialakulása egy hosszú folyamat, melynek végén az ember kimondja: „Követlek téged, Uram!” Ezt kimondva kezdhet bele az ember az igazi készületbe. Ez a készület egyáltalán nem egy egyszerű, lineáris folyamat. Az én utam sem volt egyszerű. A szemináriumban eltöltött két év után kértem Érsek Úrtól egy évet arra, hogy újra átgondolhassam hivatásomat. Ez az év nagyon tanulságos volt számomra, hiszen ekkor halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek mentorálásával foglalkoztam. Ez a kitekintés nagyon sokat adott hozzám, hiszen rádöbbentett, hogy milyen sorsok, milyen életek vesznek körül mindannyiunkat, amikről sokszor nem is tudunk. Sok élménnyel gazdagodva, egy más emberként tudtam újra beköltözni a szemináriumba, és folytatni a tanulmányaimat.
Itt szeretnem megragadni az alkalmat a köszönetnyilvánításra. Hálás vagyok Istennek, hogy meghívott a szolgálatára. Köszönöm szüleimnek és nagyanyámnak, hogy mindig mellettem álltak és támogattak. Ugyanitt szeretném köszönetemet kifejezni volt plébánosomnak, Nagy Károly atyának, hogy papi mintaképül állt előttem, és mellettem állt egész eddigi életem alatt. Végül köszönetemet szeretném kifejezni mindenkinek, aki az Úr oltárához segített, akár tetteivel, akár imáival.
Most a szenteléssel egy fontos állomáshoz érkezett el életem. Miután a Facebook-on meghívtam az ismerőseimet a papszentelésre, kaptam egy üzenetet: „Örülök, hogy elérted a célodat!” Nagyon elgondolkoztam ezen, hiszen én egyáltalán nem mint elérendő, végső célra tekintettem a pappá szentelésemre, hanem egy nagyszerű hivatás kezdetére.
Szeghy Csaba Tamás:
Minden ember életében van olyan időszak, amit soha sem tud elfelejteni. Számomra ez az a nap, papszentelés és az újmise napja, amely meghatározó emlék marad, és mindvégig elkísér életemben és utamon. Azért hogy itt lehetek, először is szeretnék köszönetet mondani a Mindenható Istennek, Isten után Szüleimnek tartozom hálával, köszönetet mondok Tanáraimnak, Elöljáróimnak, Kispaptársaimnak, és mindazoknak, akik eljöttek ide és velem ünnepelnek. Nagyon boldog kettő évet töltöttem el itt a Boldog Gizella szeminárium falai között amire, szívesen emlékezem vissza.
Köszönöm mindenkinek, hogy segített, szeretetével kísért, és bíztatott akkor is, amikor elfáradtam. Köszönöm, hogy imáikkal közbenjártatok értem, hogy az Úr oltáránál szolgálhassak. A Mindenható Isten áldása és szeretete kísérjen titeket utatokon.
[simpleviewer gallery_id=”562″]