Veszprémi Érsekség - A Veszprémi Főegyházmegye honlapja

Ünnepi alkalom a mai nap Szent Gellért püspök tiszteletére, hiszen mindnyájunk élethivatása és szolgálata valamiképpen az Ő szolgálatából, Szent Gellért püspök szolgálatából forrásozik ebben a hazában, ebben az egyházmegyében is, hiszen jövőre lesz ezer éve, hogy Szent Gellért püspök itt a Bakonyban élt, egészen közel hozzánk Bakonybélben. -mondta köszöntő szavaiban Dékány Árpád Sixtus O.Cist em. apát, az EKIF vezetője, majd megkérte Udvardy György érsek atyát, hogy mutassa be a legszentebb áldozatot.

Az Árpád-házi Szent Margit templomban szeptember 23-án, pénteken délután Szent Gellért tiszteletére valamint a Veszprémi Főegyházmegye által fenntartott oktatási intézmények munkatársai, pedagógusai és technikai dolgozói számára mutatta be érsek atya  a szentmisét, Dr. Takáts István érseki általános helynökkel, Dékány Árpád Sixtus O.Cist em. apát, az EKIF vezetőjével, Tornavölgyi Krisztián érseki irodaigazgatóval, valamint az intézményekben szolgáló atyákkal együtt.

Érsek atya prédikációjában Szent Gellértre irányította figyelmünket. Ő az, aki egyéni felkészülésével vetette meg az alapját annak, hogy egyáltalán tanító lehessen egyéni kulturális felkészültségével, egyéni megismerési vágyával a világról, az Istenről, az igazságról. Gyönyörű példa az övé, mint ahogy gyönyörű életút, a pedagógusnak, a tanítónak az életútja, példája a teljes odaadottságban. Milyen megrendítő, amikor fölfedezzük Isten adományát önmagunkban, és akarjuk megismerni a világot. Jézus személyében értelmezni önmagunkat, a hivatást, a jövőt az Ő egyházában. Milyen óriási adomány az, amikor valaki, szülő a pedagógusra bízza az Ő gyermekét, akit Ő is kapott az Istentől, hogy példát, szabadságot, dönteni tudását, önállóságát, küzdeni tudását neveljenek belé. A homília teljes terjedelmében cikkünk végén olvasható.

A szentmise után a díjátadóra a Veszprémi Érseki Főiskola dísztermében került sor, ahol a veszprémi Szilágyi Keresztény Iskola diákjainak műsorát tekintették meg a jelenlevők, majd Dékány Árpád Sixtus O.Cist, a Veszprémi Főegyházmegye Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatósága vezetője köszöntötte a megjelenteket. Beszédében elmondta, hogy a mártír kifejezés a keresztény teológiában, életstílusban sajátos áldozatot jelent. Ahogy a saját szolgálatunkat, munkánkat, életünket éljük az iskolákban, vagy a családjainkban, a plébániákon érezzük ezt a mártíromság jelleget, hiszen nem sok elismerésért, nem sok dicséretért kapunk. Nagyon nehéz, bizonytalan körülmények között kell helytállnunk és ebben nagyon nagy szükség van arra, hogy egymást támogassuk. A közös ünnep, amikor együtt vagyunk, különösképpen, amikor megköszönünk szolgálatokat, életutakat azoknak, akik velünk vannak nap mint nap, egy cél érdekében velük együtt dolgoznak, akkor ez egy jó lehetőség, hogy támogassuk egymást a hálával, a köszönettel. Egymásra rámosolygunk, egymást bátorítjuk. Azt gondolom, hogy Szent Gellértnek a példája is, mártíromsága is ilyen bátorító jellegű maradt a történelem folyamán mindnyájunk számára, és amikor egy kicsit nehezen van kedvünk azt végezni, amire elszegődtünk, akkor mindig gondoljunk erre a hősies odaadottságra, amely mindig ki tud mozdítani és mindig előre tud lendíteni bennünket. A ránk bízottaknak a szolgálatában pedig mindig lássuk meg a kis örömöket. Ezeket az örömöket mindig osszuk meg egymással, mert az nagyon fontos muníció, bátorítás a jövőre nézve. -mondta Sixtus atya.

 Udvardy György érsek köszöntő beszédében elmondta, hogy Főegyházmegyénk mottója, jelmondata, “Őseink hite a jövő reménye”. Ebben az összefüggésben is nagyon nagy értéke, értelme van annak a szolgálatnak, amit pedagógusaink, munkatársaink végeznek. Akár katolikus iskola pedagógusaként, munkatársaiként, akár pedig olyan katekétákként, akik állami intézményekben vagy önkormányzati intézményekben végzik a hitelnevelésnek a szolgálatát. Hálásan köszönöm mindannyiunknak, mindannyiunknak, és hiszem azt, hogy egy olyan szép jövőt tudunk építeni napról napra való építkezésben, ami rányitja a gyermekek, szülők lelkét az abszolút az isteni jövőre. De ezt azért tudjuk megtenni, mert vannak, akik hisznek a múltban. –mondta érsek atya, majd pedig átadta az elismeréseket.

Szent Gellért díj arany fokozatában részesültek:

A pedagógus olyan valaki, olyan ember, aki készséges, rendelkezésre áll, elérhető, ott van, személyes példájával, személyes példamutatásával segít értelmezni a kérdéseket, segít értelmezni az ismeretszerzésre irányuló vágyakat, segít értelmezni múltat s jövőt, és igenis nem engedünk annak a kísértésnek, hogy a múlt fölösleges, és nem engedünk annak a kísértésnek, hogy elég napról napra élni.  Az ember sérül meg, s mi nem erre kaptunk meghívást. Nem könnyű ez a társadalmi közeg. De éppen azért, mert nekünk a távlatunk, az Istennek az országa, ami nagyon konkrét, mindennapi lépéseket kíván meg tőlünk, mert a mi múltunk gazdag, éltet, segít értelmezési közeget kialakítani ahhoz, akik vagyunk, ezért igenis nélkülözhetetlen a pedagógusnak személye, múlthoz, jövőhöz való ragaszkodása. Udvardy György

Főtisztelendő Paptestvérek, Diakónus testvérek, kedves Pedagógus testvérek!

Szent Gellértben Krisztus vértanú pedagógusát ünnepeljük, aki most is tanít ebben az ünnepben is, életével, életútjával.

Tanítás, nevelés, áldott szolgálatáról tudjuk, tanultuk, tapasztaljuk, gyakoroljuk napról napra, hogy a tanítás és nevelés nagy titka az mindig személyek között történik. Mindig konkrét körülmények között nagyon meghatározó ebben a folyamatban az egyéni motiváció, mind a tanítóé, mind a tanítványé. Nélkülözhetetlen, kihagyhatatlan, és ha ezt tennénk, nem lenne módunk értelmezni a tanítás csodáját, kihagyhatatlan a személyes egyéni élettörténet. Az én múltam, az én tapasztalatom, az én egyéniségem.
Ugyanígy lényegileg tartozik a tanításnak a céljához, a tanításnak a tartalmához is, mi az az elvárt cél, amit szeretnék elérni. Ez az a közeg, amiben a növekedés egyáltalán megtörténhet.

Most Szent Gellért és Szent Imre kapcsolatában vizsgáljuk ezeket a lépéseket.
Szent Gellértre irányítjuk a figyelmünket. Ő az, aki egyéni felkészülésével vetette meg az alapját annak, hogy egyáltalán tanító lehessen egyéni kulturális felkészültségével, egyéni megismerési vágyával a világról, az Istenről, az igazságról, a megismerésnek a személyes vágya olthatatlanul ott volt benne.

Ez elvezette oda, hogy a megismerés az nem más, mint az evangéliumnak a megismerése és ebből alakult ki az evangelizálásnak a meggyőződése saját életével kapcsolatban. Ezért akart útra kerekedni, mert az a meggyőződés vezette, hogy Krisztus ismerete nélkül az ember nem tud teljes életet élni. De még a világot sem tudja jól megismerni, de még önmagát sem, a jövőjét sem és saját érdekét sem tudja jól megismerni. Ott volt benne a készség Isten akaratának a teljesítése iránt.

Ott volt az alázatos engedelmesség, a király fölkérésének, a király megbízásának, megbízatásának, elfogadta a királynak a bizalmát, aki rábízta gyermekét, azt a gyermeket, aki a szülőnek a gyermeke, aki trónörökös, tehát a jövőnek a várományosa és a reménye, aki leendő uralkodó, akinek késznek kell lenni felelősséget vállalni. Késznek kell lenni a szabadságra, a szolgálatra, erősnek kell lenni a küzdelemre, s aki abból él, hogy megismerte az élet urát.

Ebben a tanító-nevelő folyamatban átadja az általános kulturális tudást, de átadja azt a speciális tudást is, ami majd a leendő feladatához felkészíti és elegendő tudással vértezi fel ahhoz, hogy majd el tudja látni uralkodói feladatát. Teljes elköteleződésre irányul az Ő nevelői tevékenysége. Isten, ember, haza, egyház iránt.

Bármelyiket kiveszem, kihagyom, kifelejtem, kevésbé tartom fontosnak a nevelés céljai közül, akkor nem lehet ép és nem lehet egész a nevelésem és a tanításom. Megtanította a Krisztus személyében, Krisztus tanításában integrált tudásnak az elsajátítására. Mindent Krisztusban értelmezek, mert mindenben, mindennek Krisztusban van értelme, vagy válik értelmetlenné, válik fölöslegessé, válik szemétté, legyen ez tudás, legyen ez ismeret, legyen ez bármiféle hatalom.

Krisztus személye az, aki az embert, az Istent, a világot, az embernek a felelősségét egyként tudja mutatni az embernek. Látjuk az Ő életében a vágyat a visszavonulásra, ahogyan ezt meg is tette. Látjuk a vértanúságot. A vértanúság és a vértanúságnak a gesztusa nem különbözik attól, amely az Ő korábbi életútja volt. Az igazság megismerése, az Isten megismerése, az evangelizáló szándék, az emberi élet méltóságának a szolgálata, a tanítás, nevelésnek a szolgálata, a Krisztusban integrált tudásnak az átadása, ez mind-mind ott van az Ő vértanúságában. Abban a tettben, ami az Ő részéről a mindent odaadást jelenti, az Őt kivégzők részéről pedig érthetetlen, értelmezhetetlen cselekedet.

Gyönyörű példa, gyönyörű életút, a pedagógusnak, a tanítónak az életútja, példája a teljes odaadottságban. Milyen megrendítő, amikor fölfedezzük Isten adományát önmagunkban, és akarjuk megismerni a világot. Akarjuk megismerni az evangéliumot. Jézus személyében értelmezem önmagamat, a hivatásomat, a jövőmet az Ő egyházában. Milyen óriási adomány az, amikor valaki, szülő rám bízza az Ő gyermekét, akit Ő is kapott az Istentől, hogy szolgáljam, hogy példát, szabadságot, dönteni tudását, önállóságát, küzdeni tudását neveljek belé. Milyen magasztos hivatás az, hogy napról napra láthatjuk a növekedést a tanítványainkban. Mind a természethez kapcsolódó, mind az intellektuális, a lelki, a kapcsolati növekedést, mind pedig azt, hogy kész a világnak nemcsak megismerésére, hanem a szolgálatára. Milyen jó látni ezt, milyen jó részese lenni ennek és milyen jó akár távolról is kísérni, hogy önálló, szabad, felelős életre képes az a növendék, aki korábban még teljesen kiszolgáltatottan rám bízta magát szüleivel együtt. Milyen óriási ajándék és méltóság látni a Krisztusban való növekedésnek a pillanatait. Egy gesztusban, egy fölismerésben, bocsánatkérésben, elköteleződésben, hivatásnak a formálódásában.

Isten azért adja, mert ajándékozni akar bennünket, és mert szolgálatra hív bennünket.

Nem más ennek az élménynek a fölismerése, nem más a hivatásunk, nem más Isten üdvösségének a szolgálata, mint Isten embert mentő akaratának a szolgálata. Milyen jó, hogy ezt tehetjük. Milyen jó, hogy ebbe bele lehet fáradni, milyen jó, hogy másnap Főnix módjára új erőre kapunk, és ismét akarja az ember szolgálni azt, akiket szeret.

Mostani ünnepben köszönetet mondok mindenkinek, aki a főegyházmegyében ezt az isteni szolgálatot vállalja lelkipásztorként, intézményvezetőként, pedagógusként, az oktatást segítő munkatársként, az intézmények működését biztosító munkatársakként. Köszönöm a pedagógusi hivatást, ami nagy-nagy áldozatot jelent, életáldozatot. A napról napra való, csengetésről csengetésre való életáldozatnak a szolgálatát. Köszönetet mondok ezért az áldozatért, a szolgálatért, abban az örömben és abban a meggyőződésben, hogy mindezzel azt az Isten országát szolgáljuk, ami az otthonunk, amiben növekszünk, ami a jövőnk és aminek a törvénye ott él a szívünkben és reméljük, hogy a növendékeink ránk bízottak szívében is.

Krisztus vértanú pedagógusát ünnepeljük, aki tanít bennünket és tanít bennünket az örömre is, hiszen ahogyan a zsoltárban imádkoztuk, ujjongva aratnak, örömmel mennek előre, szórják a vetés magvait, s ujjongva jönnek visszafelé és összegyűjtik kévéiket. Adja Isten, hogy minden pedagógus testvéremnek mind a magvetés öröme, küzdelme, mind az összegyűjtés öröme legyen osztályrésze. Köszönöm mindenkinek a szolgálatát. Ámen.