Tornavölgyi Krisztián esperes, plébános, érseki irodaigazgató meghívására az idei búcsúi szentmisét január 22-én, vasárnap Dr. Udvardy György érsek atya mutatta be.
Szentbeszédében a főpásztor Árpád-házi Szent Margitról elmondta, hogy a maga életfeláldozásával, felajánlásával tudott küzdeni népünk békéért, nemzetünk egységéért, a családon belüli békéért. Bátorító példa az ő személye, az ő engesztelése, az ő önátadása mindannyiunk számára ma is. Bátorító, hogy nem vagyunk tehetetlenek, nem vagyunk eszköztelenek, nem múlik el a reménység tőlünk, de ébernek kell lenni, várakozónak, virrasztónak, az ünnepet szívünkben őrzőnek kell lenni ahhoz, hogy oda tudjuk adni magunkat teljesen az isteni akaratnak és az életünk számára az isteni jövő kinyíljon.
A liturgia végén érsek atya a Szent Margit ereklyével áldotta meg a jelenlévőket.
Udvardy György érsek prédikációját teljes terjedelmében itt olvashatják:
Kedves testvérek! A tíz szűzről szóló evangélium a várakozó egyházat írja le. Az egyház, amely várja, aki várja, hogy érkezzék a jegyese. Érkezzék Krisztus a világ végén, de érkezzék napról napra hozzánk, hozzám az életünkhöz, az én életemhez. Ez a szentírási szakasz a cselekvő embert is leírja, aki ugyan várakozik, de tesz azért, hogy ez a várakozás ne csak egy üres időtöltés legyen, hanem Krisztusnak az uralma, Krisztusnak az országa valósuljon meg benne, bennem, bennünk, mindannyiunkban.
A mai szentírási szakasz a virrasztó emberre irányítja a figyelmünket. Aki kész áldozatot hozni azért, amire várakozik. Kész virrasztani, kész mindent alárendelni annak, akinek az érkezésére vár, mert ez számára mindennél fontosabb, mindennél több, mindennek értelmet ad, vagy éppen értelmetlenné teszi. Ez a szentírási példabeszéd az éber ember magatartását írja le. Akinek a szívében ott van a meghívás. Ott van az ünnepnek a gondolata, az élménye, és pontosan tudja, hogy ezért az ünnepért neki tennie kell. Várni jegyesének az érkezésére, várni az Úr érkezésére éberen. Mert nem minden körülmény segíti a várakozást. Elnehezülhet a lelkünk, meggyengülhet a látásunk, elkényelmesedhet a veszélyérzetünk, és akkor bizony az éberség meggyengül. Ez a szentírási szakasz az okos embernek a magatartását is leírja, aki úgy virraszt, úgy várakozik, úgy őrzi az ünnep örömét a szívében, hogy közben fölhasználja e világnak a javait, mégpedig jól, hogy a várakozása soha ne törjön meg, ne legyen céltalan, erőtlen. Általában ezt a tevékenységet a jó cselekedetek gyakorlásával szoktuk indokolni, mert ez ébren tartja a lelkünket. Amikor Krisztus parancsainak engedelmeskedve tesszük a jót, amikor keressük az igazságot, amikor törekszünk arra, hogy Jézusnak az uralma valósuljon meg bennünk, családjaink körében, magunk között, akkor a jó cselekedetekre irányítjuk a figyelmünket.
A plébánia védőszentjének Árpád-házi Szent Margitnak az ünnepén egy ilyen példára tudunk tekinteni. Szent Margit, aki a várakozó egyházat, a cselekvő, a virrasztó embert, az éber és az okos embert jeleníti meg számunkra. Ezért kérjük az Ő segítségét és közbenjárását. Az életéből számtalan olyan elemet tudunk kiemelni, ami ezt a virrasztást, az ünnep őrzését világossá teszi számunkra. Gondolhatunk arra, hogy békességteremtő volt. Békességteremtő a családjában, békesség teremtő népe körében, nemzetünk körében. Úgy volt éber, virrasztó, cselekvő, okos, hogy mindezt saját döntésében engesztelő életformává alakította. Engesztelt a békéért, engesztelt a népért, a nemzetért, a keresztény jövőért, – bár valószínűleg nem így fogalmazta meg: a kultúráért, amely az ember számára méltó körülményeket, környezetet biztosít és éltető célokat tűz ki.
Az engesztelés gondolatát állítja elénk a mai ünnepen az Ő személyén keresztül egyházunk. Mindig és minden vallásban – erre számtalan nyomot tudunk fölfedezni – jelen volt az engesztelés gondolata. Amikor például kiemelkedő képességű a nép vezetője, vagy éppen a kiválasztott volt az, aki életét áldozta a népért, önként, áldozatot vállalva, hogy a népnek szebb jövője legyen. Ugyanígy megjelenik az engesztelés gondolata a választott nép körében, a választott nép törvényeiben. Megjelenik az engesztelés gondolata a próféták tanításában és számunkra az engesztelésnek a gondolata Jézus Krisztusban válik teljessé és tényszerűvé. Ő az engedelmes fiú, aki úgy mutatja meg az Atya iránti szeretetét, hogy mindent, mindent föláldoz. S nemcsak életének utolsó pillanatában, nemcsak a kereszten, hanem az odavezető út minden pillanatában. Krisztus áldozata értelmezi számunkra azt, mit jelent engesztelni, mit jelent békét akarni, mit jelent békét teremteni, hogy az Isten ki akar engesztelődni az emberrel, hogy a kegyelem rendjében bármelyikünk áldozata is az egész közösség, a nép számára értéket jelent. Éppen Jézus Krisztusnak az áldozata mutatja meg azt is, hogy az engesztelés gondolatában nem fér meg a hasznossági elv. Nem fér meg az az elgondolás, hogy valamennyi energiát, erőt, időt, pénzt, erőfeszítést befektetek, és aztán majd ennek láthatom valamiféle hasznát vagy saját magam, vagy azok számára, akik számára irányítom ezt az erőfeszítést. A krisztusi engesztelés egyfajta kegyelmi kapcsolatot jelent az Istennel. Jelenti azt is, hiszünk abban, hogy a szeretetből hozott áldozatnak mindent elsöprő, mindent átíró, mindent felül író ereje van. Mindennapi életünkben, családi életben, közösségi életben, a jövőért való küzdelemben az áldozatnak, a lemondásnak ereje van. Az engesztelés gondolatában benne rejlik egy feltétlen bizalom az Atyában, bizalom az Ő törvényeiben, és bizalom abban, hogy mi a kegyelem rendjében vagyunk testvérek. Mert Krisztus meghívott bennünket, mert a keresztségben egy testté lettünk, a szentségek táplálnak bennünket, és az imádságos közösség élteti testvéri közösségünket.
Az engesztelés gondolatában és az engesztelés cselekvésében a reményt éljük meg. Reményt, mely az üdvösségre szól. Testvérek, mindez tűnhet távolinak. Tűnhet olyannak, amely néhány kiválasztott személy számára járható út csupán, de számunkra nem feltétlenül van így. Számtalan példát tudnék én is hozni. Egészen biztos, hogy a testvérek közül is sokan, amikor valakinek az engesztelői élete – egy szülőé, egy édesanyáé, egy hitvestársé – megfordított kapcsolatot, pl. kivezette a gyermekét egy törvénytelen kapcsolatból, kivezette az engesztelés egy rossz szokásból, egy helytelen életformából és egy új életet nyert el az engesztelő magatartás egy családtag, egy rokon, egy ismerős egy barát számára. Tapasztalhattuk, hogy az engesztelés békességet teremtett olyan kapcsolatban, amellyel már számtalan próbálkozás volt, nem vezetett eredményre, s mégis az engesztelés ajándékaként, adományaként megszületik a béke.
Az engesztelés gondolatának mindig van aktuális jelentése és jelentősége is. Gondolhatunk, ha távolról indulunk európai társadalmunkra, arra a kultúrára, ami szinte értelmezhetetlen módon átalakul, formálódik, és nem is nagyon látszik, hogy milyen irányt vesz. Sokszor tehetetlennek érezzük magunkat, vezetőként, szülőként, pedagógusként is a akár a gyermekekkel kapcsolatban, vagy az emberi kapcsolatok alakulásában. Ugyanígy szükség van az engesztelésre kultúránkért, népünkért, nemzetünkért, hogy azok a folyamatok, amelyek az ember ellen irányulnak, törjenek meg, gyengüljenek meg, s mi pedig, akik talán meggyengültünk a virrasztásban, talán elálmosodtunk, talán nem látjuk a veszélyeket, szítsuk fel magunkban az Istenhez való ragaszkodásnak a szándékát. Ebben az engesztelésnek a gondolata, cselekvése, amikor lemondok valamiről – önként, áldozatként –, erősít bennünket. Gondolhatunk a háború áldozataira. Gondolhatunk arra, hogy hogyan lesz ennek a helyzetnek megoldása. Az emberi erő, emberi próbálkozás szinte napról napra egyre gyengébbnek tűnik, tehetetlennek. Az engesztelő gondolata és az engesztelés ténye azonban fölülmúlja a gonoszságot, fölülmúlja az emberi gyengeséget, fölülmúlja az embernek a fantáziáját a jövővel kapcsolatban, mert isteni erő rejtezik benne. Gondolhatunk azokra a békétlenségekre is, amelyek körül vesznek bennünket, vagy éppen bennünk vannak. Hányszor szeretnék ettől szabadulni? Hányszor szeretnék békében élni, s nem sikerül. A krisztusi engesztelés erőt ad nekünk ehhez, új utat mutat, isteni utat mutat számunkra.
Gondolhatunk – bármennyire fájdalmas is – az egyházunkat érő támadásokra, vagy éppen, mert gyengék vagyunk, mert elgyengülünk a várakozásban, az egyházon belüli feszültség szításra is. Számtalan példáját lehet ennek látni az egyetemes egyházban is, és konkrét környezetünkben is. Engesztelni a békéért, engesztelni az istenes életért, népünkért, nemzetünkért, keresztény kultúráért. S nem úgy tekintünk testvérek az engesztelésre, mint egy végső eszközre. Nem tudunk már mit tenni, tehát akkor tegyük ezt, hanem mint életünk szerves részére kell gondolni, mert Krisztustól akarunk tanulni, Krisztus adott erre példát. Az önkiüresítésben, az engedelmességben és mindannak a vállalásában, ami nekünk, embereknek a javunkat szolgálja Ő a példa.
Árpád-házi Szent Margit a maga életfeláldozásával, felajánlásával tudott küzdeni népünk békéjéért, nemzetünk egységéért, családon belüli békéért. Legyen bátorító példa az ő személye mindannyiunk számára. Nem vagyunk tehetetlenek, nem vagyunk eszköztelenek, nem múlik el a reménység tőlünk, de ébernek kell lenni, de várakozónak, de virrasztónak, de az ünnepet szívünkben őrzőnek kell lenni ahhoz, hogy az életünk számára az isteni jövő kinyíljon. Kérjük Árpád-házi Szent Margit közbenjárását plébániai közösségünkért, az itt ünneplőkért, azokért a családtagokért, akik most nem tudnak itt lenni, hogy Krisztushoz ragaszkodva örömmel tudjunk majd belépni a menyegzőre, amire meghívott bennünket az Úr. Minden szentmise ezt a menyegzői ünnepet adja számunkra. Itt vagyunk, mert virrasztunk, itt vagyunk, mert éberek vagyunk, mert engesztelni akarunk, mert a teljes életet akarjuk magunkhoz venni az öröm ünneplésében. Ez történik most és ebből nyerünk erőt a hétköznapok tevékenységéhez is. Ámen.