Michael August Blume SVD apostoli nuncius szeptember 19-én, szombaton délelőtt ünnepélyesen felhelyezte Udvardy György veszprémi érsekre a metropolitai hatalmat jelképező palliumot a veszprémi Szent Mihály-főszékesegyházban. A járványhelyzet miatt a hívek az internet segítségével kapcsolódhattak be az ünnepbe, a szentmise alább visszanézhető.
Az érseki jelvény átadásának ünnepi szentmiséje előtt a veszprémi székesegyházban Tornavölgyi Krisztián érseki irodaigazgató részletesen ismertetőt tartott a palliumról és a metropolitai hatalom lényegéről, majd a nagy számban jelen lévő főegyházmegyei papság, szerzetesi elöljárók és a helyi közélet képviselői együtt imádkoztak Udvardy György érsekért és szolgálatáért.
A szertartáson a Veszprémi Főegyházmegyéhez tartozó két, úgynevezett szuffragáneus egyházmegye képviseletében Varga László kaposvári megyéspüspök és Császár István, a Szombathelyi Egyházmegye általános helynöke, valamint többek között Márfi Gyula nyugalmazott veszprémi érsek, Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát, Németh Norbert, a Pápai Magyar Intézet rektora, Tóth Tamás, a MKPK titkára koncelebrált.
A kaposvári és a szombathelyi úgynevezett szuffragáneus egyházmegye abban az egyháztartományban, amelyben a veszprémi érseké a legfőbb kormányzati hatalom, többnyire a hit és az egyházi fegyelem megtartásával kapcsolatban.
A szentmise elején Michael August Blume SVD érsek, apostoli nuncius magyar nyelven foglalta össze a pallium felhelyezésének lényegét. Utalt arra, hogy a pallium a nyájat szimbolizálja, amely a jó pásztort követi, aki pedig megkeresi az elveszett juhokat, a vállára veszi és megvédi őket az ellenségtől. A metropolita (akinek a vállára helyezik a palliumot) a Szentatyával közösségben végzi szolgálatát.
Az apostoli nuncius imádkozott azért, hogy Udvardy György érseki szolgálata folyamán minél több „elveszett bárányt” vezessen el Krisztushoz.
Michael August Blume érsek szavai után Udvardy György érsek a nuncius elé térdelt, majd elmondta a hitvallást, végül a kezét az evangéliumos könyvre helyezve esküt tett, amely a pápához és az egyházhoz való hűségéről és pásztori hivatásáról, szolgálatáról szólt.
A következőkben Magyarország apostoli nunciusa Udvardy György vállára helyezte a palliumot.
Udvardy György veszprémi érsek a Szent János evangéliumából elhangzott részletből (Jn 21,15–17) kiindulva Jézus és Péter párbeszédének kulcsmondataira építette szentbeszédét: “Péter, szeretsz engem? – Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek. “
A beszéd teljes terjedelmében az alábbiakban olvasható:
*
Exellenciás Nuncius Úr, Érsek Úr, Püspök Úr, Főapát Úr, kedves testvérek, diakónusok, jelenlévő hívek, és kedves testvérek, akik a közvetítésen keresztül kapcsolódnak közös ünneplésünkbe, az Egyház számára egy meghatározó párbeszédnek lehettünk részesei. Nyugodtan lehet mondani, az Isten és az ember párbeszéde ez. „Szeretsz-e engem?” A pásztor és az egyház párbeszéde ez. „Szeretsz-e engem?” Az intézmény és a személy párbeszéde ez. „Szeretsz-e engem?” Jézus kérdése visszhangzik mindannyiunkban, paptestvérekben, bennem, hiszen összeköt bennünket, összekapcsol végérvényesen a papság szentségében minket, pásztorokat. Visszhangzik bennem, mint az egyházmegye, a metropólia és az intézmények irányítójában: “Szeretsz-e engem?” Ugyanakkor ez a mostani alkalom egy sajátos találkozás. Szerettük volna, ha az egyházmegye, az egyházmegyék papsága, hívek, együtt tudtunk volna ünnepelni. Erre az ismert körülmények miatt a tervezett módon nem kerülhetett sor. Örülök meghívott vendégeinknek, ők képviselik a világi Krisztus-hívőket, de mégis, talán ezzel együtt is mondhatom, sajátos találkozás ez most nekünk papoknak, hasonlatos a Galileai-tó partján megélt élményhez, amikor Jézus találkozott a föltámadása után apostolaival.
A föltámadottal találkozunk mi, tanítványok. Talán most ebben az ünnepi szentmisében is részesei lehetünk a föltámadott Krisztus gondoskodásának, ahogy akkor ott is tüzet rakott, ennivalót készített az övéinek.
Isten rendezte, hogy most így tudjunk ünnepelni: tanít bennünket, és ünneplésre segít bennünket ez az esemény.
Kedves testvérek! A pásztor képe a választott nép körében ismert, elfogadott tartalommal bírt. Egyértelműen Izrael Istenére alkalmazták a pásztor képét. Ő az, aki elöl megy, Ő az, aki gondoskodik a népéről, Ő az, aki friss vízhez, jó legelőhöz vezeti az Ő népét. És megvédi mindentől, ami a népének kárát kívánja okozni. Így szereti az Isten az Ő népét. Így szereti Isten az embert.
Jézus ezt az ószövetségi tapasztalatot tágítja ki, most, ebben az ünnepi szentmisében is, mindannyiunk számára.
Amikor azt mondja: életemet adom a juhokért. És ezt az új gondolatot, ezt az új kapcsolatot bízza az Ő apostolaira. Szeretsz-e engem? Szeretsz-e úgy, ahogyan én a népemet? Mert azt akarom, hogy általad tudjam gyakorolni pásztori mivoltomat.
A pallium fölhelyezése ezt a kérdést és ezt a választ teszi dinamikussá. Nem csak most, ebben a pillanatban, hanem szolgálatom minden pillanatában, minden napján, minden döntésében. Szeretsz-e engem? Jézus nem az ügyeket kérdezi, nem azt kérdezi, vajon milyen nehézségek vannak, nem azt kérdezi, milyen feladatokat kellene még megoldani, vagy mi maradt el, hanem mindezekben, ezekkel együtt azt, hogy „szeretsz-e engem?”. S mindannyiunk válasza, de most ebben az ünnepi pillanatban, az én személyes válaszom is ez: szeretlek. Szeretlek, s ez azt jelenti, akarlak szeretni! És ez nem kibúvó, nem egy lehetőség, nem gyengíti a „szeretlek” kifejezést, hanem a Fiú magatartását tárja elénk.
A Fiúét, aki mindvégig szereti az Atyát. Akinek minden akarata, gondolata az, hogy az Atya akarata megvalósuljon. Akarlak szeretni Uram! Akarlak készséggel, akarlak növekedéssel, akarlak kereszttel szeretni. Szeretlek, Uram, a válaszom ez, mert szeretem megtestesülésedet, szeretem emberségedet, istenségedet, szeretem személyedet, szeretem tanításodat, szeretem parancsaidat. Szeretlek, Uram, s ez azt is jelenti, szeretem a Tieidet. Akiket kiválasztottál, akiket rám, ránk bíztál, szeretem egyházadat, egyházadnak a történetét, egyházadnak a történetiségét, szentségi zarándok intézményi mivoltát, szeretem szeretett egyházmegyénket, szeretem az egyháznak az egyetemességét, az egyháznak a kultúráját, szeretem papjaidat, papjainkat, népedet. Akarom szeretni.
Szeretlek, Uram! Ez azt jelenti, hogy szolgálom a kicsinyeket, tanulni akarok a kicsinyektől, és szolgálni akarom az egységet. Egységet Ferenc pápával, egységet nuncius úrral – hiszen számunkra ő képviseli legfőbb vezetőnket, a pápát – az egységet a püspökökkel, a metropólia püspökeivel, az egységet akarom szolgálni a népben, a papságban különös módon is, egységet a szentségek rendjében, s az egységet a tanításnak a fegyelmében.
Szeretlek, Uram, mégpedig azon a módon, ahogyan Ferenc pápa tanít bennünket az életszentség útjára törekvésben, amelyet két évvel ezelőtt kiadott apostoli buzdításában fogalmazott meg. Hivatásunk a szentségre szól, és nekünk pásztoroknak, nekem a pásztornak, ezt a szentséget kell szolgálnom a mindennapi konkrét valóságban.
Ferenc pápa ebben a pásztori szolgálatban kiemeli az állandó imádságnak a nélkülözhetetlenségét. Akarom magam is ezt tenni, és akarok erre tanítani, hogy mi püspökök, papok váljunk az imádságnak az embereivé.
Akarom szolgálni pásztorként önmagamban, bennetek, a ránkbízott hívekben az állandó megkülönböztetés kegyelmének befogadását. Hogy lássuk, mi az, ami jó, mi az, ami rossz. Nem mindig könnyen, nem mindig azonnal válik el ez a kettő egymástól.
Fontos, hogy a Szentlélek erejével jussunk el a megkülönböztetésre. A pásztorság, a magam részéről is, részetekről is jelenti a készséget a küzdelemre és az éberséget. Éberen figyelni, mi történik az emberrel. Éberen figyelni, mi történik a nyájjal. Éberen figyelni, mit kíván az ember, s legfőképpen, hogy mit kíván az Atya. Hogyan tud találkozni Isten és az ember.
Sokszor a küzdelmet spirituális valóságként távol toljuk magunktól. Úgy tekintjük, mintha ez csak másokat érintene, másoknak a szerencsétlensége, úgy tekintünk rá, mintha az időnként a lelkünkben dúló viharokat jelentené ez, pedig egyre inkább látjuk, hogy a küzdelem, a készség a küzdelemre, ez a mindennapi pásztori szolgálatnak elválaszthatatlan krisztusi része.
Nem akarok, nem akarunk menekülni a küzdelemtől, s nem akarok, nem akarunk értelmetlen küzdelmekbe bocsátkozni. De Krisztusért igen. És az Ő népéért.
Figyelmeztet bennünket Ferenc pápa: türelmesen hordozzuk egymást. S az indoklása pedig ez: aki türelmes, aki elnyeri a békességet a Szentlélekben, az hűséges valójában az emberhez. Ezt az isteni türelmet, ezt az emberhez való hűséget akarjuk, akarom szolgálni.
Ugyanakkor a pásztori mivolt az öröm és a derű szolgálatát is jelenti. Hányszor és hányszor tűnik úgy, hogy az eredménytelenségben, az értelmetlen, fölöslegesnek látszó tevékenységek közepette kiszökik az öröm a lelkünkből. Kiszökik az öröm a kezeink közül.
Pedig öröm nélkül örömhírt hirdetni, öröm nélkül elhitetni a ránkbízottakkal, hogy van tiszta forrás, van jó legelő, van biztonság az Istenben, van igazság, van értelem, van küzdés és ennek van értelme, nem lehet – örömmel és reménnyel igen.
Amikor Jézusnak válaszolok: “szeretlek, Uram!” – akkor örömmel akarok válaszolni.
Fontos feladatként jelöli meg Ferenc pápa a bátorság és a buzgóság lelkületének kialakítását is. Bátran kezdeményezni, engedni magunkat vezetni a Szentlélek ösztönzésétől, akinek mindig van ötlete, mindig van fantáziája az emberről, a legnehezebb helyzetben is. Akkor is, amikor már mi kifogytunk a megoldási lehetőségekből.
Uram, Te mindent tudsz. Azt is, hogy szeretlek. Így akarom szolgálni népedet, a papságot, a világi Krisztus-hívőket, szerzeteseket, kicsinyeket, fiatalokat, családokat, szegényeket.
Szeretsz-e engem? – kérdezi Jézus. Személyes, közös és együttes válaszunk ebben a szentmisében, közös ünneplésünkben, sőt életünk válasza: igen, Uram, szeretlek! Igen, Te mindent tudsz! Azt is tudod, hogy szeretlek Téged! Ámen.
*
A szentmise végén a főpásztor köszönetét fejezte ki az apostoli nuncius úrnak, aki a Szentatyától a palliumot elhozta és a vállára helyezte. Hangsúlyozta, hogy a nuncius úr jelenléte mindig az egyház egységét , a pápával való közösséget , és azt az egységet jelenti, amiért Jézus oly sokat imádkozott, és bennünket is buzdított. Mind az imára, mind pedig az egységre törekvésre.
A szertartáson a főszékesegyház kórusa énekelt hangszeres kísérettel és Zsilinszky Cecília vezényletével, orgonán közreműködött Kovács Szilárd Ferenc orgonaművész, a pécsi székesegyház zeneigazgatója.
A pallium a metropolitai hatalom jelvénye és a Szentszékkel fennálló közösség jele. Felhatalmazás, s egyben biztosíték is az Egyház egységének munkálására. A pápa Szent Péter és Pál apostolok főünnepén áldja meg.
Metropolitának nevezik azt az érseket, akinek saját egyházmegyéjén túl az egyháztartományt alkotó szomszédos – úgynevezett szuffragáneus – egyházmegyék felett is van bizonyos kormányzati hatalma: leginkább a hit és az egyházi fegyelem megtartását felügyeli. Bár a pápa jelöli ki, évszázados hagyományok indokolják, melyik egyházmegye lesz metropolitai székhely: általában – mint a kifejezés maga is mutatja – nagyvárosokról van szó. Magyarországon a középkorban Esztergom volt az első, Kalocsa a második metropolitai székhely. Őket követte 1804-ben Eger, 1852-ben Zágráb, majd 1993-ban Veszprém.
A kánonjog előírja a metropolitáknak, hogy felszentelésüket, illetve kinevezésüket követően három hónapon belül kérelmezzék a palliumot, akár személyesen, akár megbízott útján. A metropolitai rangú keleti egyházak élén álló metropolitáknak ugyancsak kérelmezniük kell a palliumot, hiszen az nemcsak hatalmukat jelzi, hanem az általuk vezetett saját jogú egyház és a római pápa közötti teljes közösséget is. A latin szertartásúakkal ellentétben ők addig nem hívhatják össze saját jogú egyházuk szinódusát, illetve nem szentelhetnek püspököt, amíg el nem nyerték a palliumot. A pápa a keleti pátriárkáknak is adományozni szokta mint a közösség jelét, de esetükben ennek inkább kitüntetésjellege van, kérelmezését nekik a kánonjog nem írja elő.
Eredetileg a pallium a római birodalomban a méltóság, illetve a társadalmi megbecsülés jele volt, amit a pápa „megörökölt” a Róma-környéki polgári hatalommal együtt. A metropolita érsekeknek a VI. század óta adományozza, mintegy részesedésként a főpásztori hatalomból és az iránta való hűség jeléül. Később kiváltságképpen jeles egyházmegyék, vagy egy-egy érdemes személy is elnyerte a palliumjogot, de ezt VI. Pál 1978-ban megszüntette.
Csak liturgikus alkalmakkor, a miseruha fölött viselhető; a Szentatya a világon mindenütt használja, a metropoliták azonban kizárólag egyháztartományukon belül. Adományozása egyszerre kötődik az érseki székhez és az érsek személyéhez. Ezért ha másik metropolitai székbe helyezik át, újat kell kérnie, illetve amint nem metropolitai hatalommal járó megbízatást kap, nem hordhatja tovább. Halálakor mindegyik palliumát vele kell eltemetni (a régi kánonjogi kódex kifejezetten tiltotta is kölcsönadását, elajándékozását vagy örökül hagyását).
A bíborosi kollégium dékánjának is kijár a pallium, mivel ez a tisztség hivatalból kapcsolódik az ostiai püspök címéhez, akinek Szent Márk pápa 336-ban kiváltságul adta a pallium viseletét. Az ő feladata püspökké szentelni a római pápát abban az elméleti esetben, ha megválasztásakor még nem volna az. Palliumát ezt kivéve csak ritkán hordhatja.
A pallium kézzel szőtt fehér gyapjúsál, melyet középen kettéhasítva nyakba akasztanak. A klasszikus érseki pallium egy 4-6 centiméter széles, hat kis fekete selyemkereszttel – az Üdvözítő sebeire utal – díszített, elöl és hátul 15-20 centiméteres pántban végződő, stólaszerű gyapjúszalag. Elöl, hátul és a bal vállon egy-egy gemmával ékesített tű van a fekete keresztekbe tűzve, ami eredetileg rögzítését szolgálta. Mai alakja a XVII. századra alakult ki.
A pallium a Jó Pásztor alakját idézi, aki vállára veszi az elveszett bárányt. Jogi értelemben a pallium a Péter-utód, a római pápa iránti joghatósági engedelmesség látható kifejezése.
Elkészítését ősi hagyományok szabályozzák. A lateráni bazilika káptalanja minden év elején két fehérszőrű bárányt vásárol a Tre Fontane trappista monostorból, amely azon a helyen áll, ahol a hagyomány szerint Szent Pál elszenvedte a vértanúságot. A bárányokat január 21-én, Szent Ágnes ünnepén (neve is bárányt jelent) a pápának adományozzák, aki külön szertartás keretében megáldja, és a Trastevere-negyedben található Szent Cecília-kolostor apácáira bízza azokat. Itt kézi munkával készülnek a húsvét ünnepén megnyírt bárányok gyapjából az új palliumok, amelyeket Keresztelő Szent János (Isten Bárányának előfutára) ünnepén, június 24-én Szent Péter sírjánál, az úgynevezett palliumfülkében helyeznek el.
Átadásuk hagyományosan a protodiakónus bíboros feladata volt, akár személyesen Rómában, akár székhelyükre küldve azoknak, akik akadályoztatva voltak. II. János Pál 1984-ben bevezette, hogy Szent Péter és Pál ünnepén a pápa maga köré gyűjti az elmúlt év során kinevezett metropolitákat, és személyesen akasztja nyakukba az ünnepi szentmisén megáldott palliumot. Ferenc pápa 2015. január 12-én elküldött levelében elrendelte, hogy az érsekek az eddigi szokásnak megfelelően jelen lesznek Rómában, a pápával együtt miséznek, részt vesznek a palliumok megáldásának a szertartásán, de nem történik meg a palliumok fölhelyezése. A palliumot a korábbitól eltérően egyszerű és privát, személyes formában kapják meg a Szentatyától. A pallium fölhelyezése, vagyis az új érsek nyakába helyezése az illetékes egyházmegyékben történik egy másodlagos, rákövetkező mozzanatban, a helyi egyház és sajátos módon a szuffragáneus egyházmegyék püspökei, valamint az őket elkísérő hívek jelenlétében.