Június 21-én, pénteken áldotta meg Márfi Gyula érsek a közel harminc éve működő bakonyszücsi rehabilitációs otthon új, a közelmúltban elkészült épületegyüttesét. Az ünnepi eseményen jelen volt Kövér László házelnök és Horváth Ildikó egészségügyért felelős államtitkár.
A bakonyszücsi Daganatos Betegek Lelki Rehabilitációs Otthonának megálmodója és vezetője a tavaly december 31-én, életének 75. évében elhunyt Bakos-Tóth Márta klinika-pszichológus volt. A Veszprém megyében lévő otthon 1991-es létrehozása óta több száz beteg gyermek és szülő lelki gyógyítását segítette elő.
Június 21-én a csaknem harminc esztendeje működő otthon életében rendkívül jelentős eseményt ünnepeltek: felavatták és átadták a közelmúltban elkészült épületegyüttest.
Az avató ünnepségen jelen volt Kövér László házelnök és Horváth Ildikó egészségügyért felelős államtitkár is.
Az ünnepség a helyi templomban szentmisével kezdődött, melyet Márfi Gyula veszprémi érsek mutatott be. Vele együtt koncelebrált Tóth Tamás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára, Szerenka Miklós érseki helynök, Mail József gazdasági helynök, Szijártó László, a Veszprém-Főegyházmegyei Karitász igazgatója, Tornavölgyi Krisztián veszprémi plébános, aki Bakos-Tóth Márta halála után az intézmény igazgatója lett, valamint Bedy Imre plébános, aki az intézmény újonnan kinevezett lelki igazgatója.
Szentbeszédében Márfi Gyula érsek szorosan összetartozó dolognak nevezte a test és a lélek gyógyítását, és kiemelten fontosnak a betegek segítését keresztjeik hordozásában. Sajnálattal állapította meg, hogy korunkban az egészségügy, a gyógyítás elvesztette szakrális jellegét. Felidézte: amikor orrsövényműtétje volt, egy kórteremben feküdt egy gége-, illetve fülműtétre váró beteggel. Az orvosok és ápolók így szólították őket műtétre: következik az orros…, a gégés…, a füles. Azt, hogy az urológián miként szólították meg a betegeket, a hölgyekre való tekintettel idézni sem merem – mondta a szónok. – Ezzel szemben a bakonyszücsi rehabilitációs otthon létrehozója, Bakos-Tóth Márta nemcsak a szerveket, hanem az egész embert akarta gyógyítani. A test és a lélek szétválaszthatatlan volt számára, a daganatos betegségen átesett gyerekek családtagjainak lelki gyógyítására is kiemelt gondot fordított, szétszakadástól fenyegetett családokat forrasztott újra egységbe. Valódi, lélekben és hitben egymáshoz kapcsolódó, egymást segítő keresztény kisközösségek jöttek így létre.
A főpásztor visszaemlékezett arra is, hogy egyszer egy idős, betegen fekvő néni azt kérdezte tőle, ott van-e a szívében Jézus. Igen, és a gyerekei, unokái szívében is, hangzott a válasz. Ennek kapcsán Márfi Gyula elmondta: tizennyolc évvel ezelőtt súlyos szívműtétet hajtottak rajta végre, rezgett a léc. Végiggondolva a történteket, az volt ennek az oka, hogy nem tudott a hitben feloldódni. Számára teljesen egyértelmű: az, hogy túlélte a műtétet, és azóta is itt van, annak köszönhető, hogy „visszacsempésztem lelkembe a bizalomteljes istenhitet”. Nagyon fontos azonban, hogy ne csak akkor forduljunk Istenhez, ha bajban vagyunk, hanem olyankor is, ha jól megy a sorunk. Betegség esetén pedig higgyünk és bízzunk az orvosokban, ápolókban, de mindenekelőtt Istenben.
A rehabilitációs otthon újonnan kinevezett szakmai vezetője, Forsthoffer Erzsébet ünnepi beszédében kiemelte, hogy elődje, „Márta néni” Rajczi Pál kanonok plébánossal olyan gyógyító intézményt hozott létre, amely egyedülálló nemcsak Magyarországon, de egész Európában. Daganatos betegségben szenvedő embertársainknak nyújt pszichológiai segítséget, akik a fájdalom, a kétségbeesés, a reménytelenség útját végigjárva itt valami jóhoz, pozitív élményhez juthatnak; megerősödnek abban, hogy van folytatás, érdemes bízni a gyógyulásban. Forsthoffer Erzsébet elmondta: a mai napra készülve olyan összefogást tapasztalt, mint korábban soha. Anyagi, szellemi, lelki segítséget is kaptak, intézményi és egyéni szinten egyaránt. Az intézményvezető beszédének végén Szent Pált idézte: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny…, nem gerjed haragra…, a szeretet nem szűnik soha.”
Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hivatal elnöke köszöntőjében felidézte: „Márta” ravatalánál állva megfogadták, hogy a rehabilitációs otthon fennmaradásáért, sőt virágzó működéséért minden energiájukkal küzdeni fognak. „Amikor golyóznak a gyerekek, Isten közöttük ténfereg” – idézte az adatvédelmi biztos József Attilát. Hozzátette: ha Isten vigyáz a játszó gyermekekre, hogy ne lenne gondja a beteg kisdedekre, és arra, hogy új vezető, segítő munkatárs, az anyagiakkal jól gazdálkodó, rátermett segítőket küldjön. Hálát adunk nekik és minden jó szándékú embernek, hogy a gyönyörűen berendezett épület előtt állhatunk, és bizakodhatunk abban, hogy a már most is itt dolgozó, valamint a folyamatosan csatlakozó szociális munkások, gyógyító szakemberek segítségével sok lelkileg kiegyensúlyozott, jó eredményre képes gyermek mehessen haza. Jó érzéssel, de nem elfelejtve az itt szerzett élményeket, mert a jövőben ide érkezőknek szükségük lesz az ő példájukra, rendíthetetlen bátorságukra.
Kriván Gergely főorvos a rehabilitációs otthon legfontosabb szakmai célkitűzésének nevezte, hogy olyan pszichológiai gondozást nyújtson és szervezzen a gyermekonkológiai központok által gyógykezelt gyermekeknek, fiatalkorúak és családtagjaik számára, amely a több éves bizonytalansággal teli életszakaszban segíti a beteg személyiségfejlődését, és támaszt nyújt a családnak. Spirituális világ teremtődött itt meg, ön- és egymást segítő kis közösségek jöttek létre. E korszerű, konzervatív értékrenden alapuló, a családi gyökerekre épülő, a lélek prioritását hangsúlyozó közeg szervező elve az átmeneti másság elfogadása és elfogadtatása volt, az egyéni kompetenciák felszínre hozásával, így a mindennapi tevékenységekkel, sütéssel-főzéssel, a gyógyító közösségépítéssel. Gyógyulás egymás által – mondta a főorvos. Felidézte: Bakos-Tóth Márta sokszor fejezte ki aggodalmát, hogy mi lesz Bakonyszüccsel nélküle; ki viszi tovább, megmarad-e az a szellemiség, amit megteremtett, amire az életét áldozta. „Letekintve megnyugodhatsz, céltudatos és elkötelezett embereket láthatsz, akik megfogadjuk, hogy ezt a munkát folytatjuk, hitünk szerint úgy, ahogy te is szeretnéd” – fejezte be beszédét Kriván Gergely főorvos.
Az ünnepség végén Márfi Gyula érsek megáldotta az épületet.
Kérdésünkre Tóth Tamás, a püspöki kar titkára elmondta: a daganatos gyerekek bakonyszücsi otthona a Veszprémi Egyházmegye fenntartásában működik, de sok püspöknek szívügye ez az intézmény. Egyedülálló, fontos és hiánypótló szolgálatot végez itt a Bakony közepén. Rendkívüli támogatást nyújt nemcsak a daganatos betegségben szenvedő gyerekeknek, hanem családtagjaiknak is. Különleges jelentősége van az otthonnak abban, hogy komplex módon, nemcsak a fizikai, hanem a spirituális valójában is gyógyul a beteg, és a közelében élő családtagja is. „Ez hatalmas dolog, éppen ezért fontos az otthon létezése a püspöki karnak, amelynek képviseletében vagyok jelen ezen az ünnepségen” – közölte Tóth Tamás atya.
A daganatos gyermekek rehabilitációs központjának új vezetője Forsthoffer Erzsébet szociális munkás, gyógypedagógus elmondta, hogy a kibővített épületegyüttesben hét új szobát alakítottak ki, így mostantól kezdve huszonnyolc főt tudnak fogadni: gyerekeket, felnőtteket, heti turnusokban. Ezentúl mindenkinek itt lesz a szállása, és a régi épületben, plusz a plébánián zajlanak majd a család- és közösségi terápiák, zene- és művészeti terápiák; testmozgásra alkalmas helyiséget is szeretnének kialakítani. Szabadtéri medence is van a régi épületben, és a játszóteret is szeretnék átvinni oda. Nagy öröm, hogy bár Bakonyszücs zsákfalu, minden olyan lehetőség adott, ami értékként felhasználható. Gyönyörű a katolikus templom, van szabadtéri fitnesspark, korszerű gyermekjátszótér, néprajzi ház. Az ezekben rejlő lehetőségeket szeretnék felhasználni a munkájukban. Nagyon jó az együttműködésük Oláh Kálmán Gézával, Bakonyszücs polgármesterével, és az egész község összefogott azért, hogy méltóképpen ünnepeljék meg az új épületegyüttes létrehozását. A falu szívügyének tekinti a daganatos beteg gyerekek itteni rehabilitációs központját – mondta az intézményvezető, aki úgy érzi, hogy munkájukban legfontosabb a segítség-, örömök és élmények nyújtása a terápiákban lelkileg, fizikailag megfáradt gyerekeknek és családtagjaiknak, testvéreiknek, szüleiknek.
„Legyen egy olyan hely, ahová el lehet jönni, és újabb célok kitűzésével erőt lehessen meríteni abból, hogy a világ nem állt meg, és én is – mármint a beteg ember – fontos vagyok ebben, a családommal együtt. Igyekszünk reményt adni a daganatos betegségből felgyógyult gyerekeknek és családjuknak.” Forsthoffer Erzsébet elmondta azt is, hogy az ittlévő családokat összeköti a szenvedés, az, hogy mindnyájuk átélték azt a különlegesen fájdalmas érzést, hogy esetleg elveszíthetik a legdrágábbat, a gyermeküket. Megbeszélhetik a tapasztalataikat, információkat gyűjthetnek, és mindez erősítheti bennük a remény érzését.
Az otthon új vezetője arra törekszik, hogy jó kapcsolatot építsen ki a különböző egészségügyi, szociális szervezetekkel. Tervezi élő honlap beindítását is, amelyen keresztül önkénteseket is toborozhatnak. Még az eddigieknél is jobban meg kell alapozniuk a helyüket a szociális rendszerben, mivel nem klasszikus intézmény az övék. Náluk effektív kezelések nincsenek, ide gyógyultak vagy jelenleg tünetmentes gyerekek és családtagjaik jönnek. Legfőbb céljuk a segítségnyújtás, a szereteten keresztül, hogy a lakóikat egyéni és közösségi élményhez, önbecsüléshez juttassák.
Beszéltünk egy édesapával, Muhi Zsolttal is, aki az ünnepi eseményen Kriván Gergely főorvossal együtt elültette az „Élet fáját” a rehabilitációs otthon kertjében, a remény jeleként. Elmondta: feleségével két lányuk van, és a kisebbiknél, Lillánál két és fél éves korában a leukémia egyik igen ritka fajtáját diagnosztizálták. Előzmény nélkül történt: egyik hétvégén a szegedi Vadasparkba látogattak, és amikor hazamentek, a kislány karja bekékült, pedig az édesapja csak a kezében tartotta. Ettől kezdve kisebb szemgyulladásai voltak, és változatlanul bekékült a karja, mivel Muhi Zsolt többször vitte kézben a kislányt. Rögtön beutalták kórházba, a diagnózis lesújtó volt. Attól kezdve Lilla már nem is mehetett haza. Másfél éves, intenzív, majd fenntartó – havonta kapott injekciót – kezelést követően gyógyult meg. Ez utóbbi még tartott, amikor a feleségével és a nagyobbik lányával, Petrával először jöttek el Bakonyszücsre. Muhi Zsolt felidézte: amikor kiderül valakinek a gyermekéről, hogy daganatos beteg, ez felfoghatatlan trauma, pánikot idéz elő a családban. Az interneten keresztül megpróbált kapcsolatot létesíteni olyan emberekkel, akik kigyógyultak a leukémiából, de mivel annak egészen ritka fajtájáról volt szó, nem sikerült. Bakos Tóth-Márta hívta meg őket Bakonyszücsre egy családdal együtt, amelyben volt egy ugyancsak hasonló daganatos betegségben szenvedő kisfiú, Marci. Ettől kezdve többször is elmentek Bakonyszücsre. Muhi Zsoltnak nagy erőt és reményt adott az, hogy a kisfiú egyre erősebb lett, nyolcadikos korában már nem tudta őt focizás közben testtel ellökni, olyan erőben volt, vagyis meggyógyult. Az ide látogató családok egymás pozitív példájából merítenek erőt, és ez különleges közösséggé kovácsolja őket.
Muhi Zsolt kivételes személyiségként emlékszik vissza a tavaly év végén elhunyt Bakos-Tóth Mártára. Bármilyen témáról beszélgettek, mindig eszébe jutott egy ahhoz kapcsolódó vers, amivel erőt öntött beléjük. Ő villamosmérnök: ha van egy adott rendszer, azon belül tudja, hogy hova nyúljon, ha hibás. Márta néni viszont szépen megmagyarázta nekik: ha az embert negatív dolgok érik, az hozzásegítheti ahhoz, hogy később az életében jó, pozitív döntést hozzon. Ez nyugtatólag hatott rájuk.
A kis Lilla ma már nyolcéves, teljesen tünetmentes, mosolygós, kedves gyermek. Derű, szeretet és reménység sugárzik belőle, csakúgy mint a szüleiből és tizenöt éves nővéréből.
Az otthon kibővítése nyolcvanötmillió forintba került. A Nemzeti Alapítvány adta az első ötvenmilliót, az Alapítvány a Közjóért huszat, a Magyar Villamosművek (MVM) Zrt. pedig tizenötmilliót. Juhász Judit, a két alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: Bakos-Tóth Mártát a nyolcvanas évek közepe óta ismerte, a Tűzoltó utcai gyermekklinika pszichológusa volt, ott készített vele riportot mint rádiós. Egyértelmű volt mindkettőjük számára, hogy a világ számos kérdésében azonosan gondolkoznak. Kölcsönös rokonszenv alakult ki közöttük, ettől kezdve figyelemmel kísérték egymás életét. Juhász Judit a lelki támasza volt Bakos-Tóth Mártának, aki mélyen hívő emberként szétválaszthatatlannak tartotta a gyógyítást és a spiritualitást. Az istenhit volt létének alapja. Orvosként is ebben a szellemben építette fel a maga világát, a betegek testét és lelkét is gyógyítani akarta.
Arról, hogy miként jelenik meg a bakonyszücsi otthon működésében a lelki segítségnyújtás, Bakos-Tóth Márta évekkel ezelőtt egy személyes beszélgetésben így nyilatkozott e sorok írójának: „Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Egy nagycsaládos miliőt képzeljen el. Minden csoporttal jön hét család, ez körülbelül huszonnyolc fő. A terápiás effektusokat két családra alapozzuk: az egyik az a család, amely már járt nálunk, ők törzstagnak számítanak, beavatják az újonnan jött családokat, hogy lássák, hogy élünk itt. Vannak tematikus foglalkozások, csoportterápia, külön szülőcsoportok, ahol a szülő elmondhatja őszintén, hogy milyen lelki utat járt be. A törzstag szülő erre reflektál: ne szégyelld, mi is így voltunk. Ugyanez játszódik le a gyerekcsoportoknál. Alapvető tehát a miliő.
Egyetlen példát mondok: Richárd nevű, tizenkét éves kisfiú, transzplantáció és halmozott daganat következtében magassága egy ötéves gyermek magasságának felel meg, emellett különböző sorvadásokban szenved. Az édesanyja a karján hozta be. A gondolkodása viszont megfelel a korának. Az én terápiás célom az volt, hogy a csoport fogadja el őt így, ahogyan van. Ez a csoport az ország különböző centrumaiból érkezett Bakonyszücsre. Megkérdeztem: Richárd, vállalod, hogy téged külön bemutatlak? Te sem vagy átlagos, és én sem vagyok az. Tudod-e, mit jelent az átlagos? Bólintott, hogy igen. Kézen fogtam, odaálltam vele a csoport elé, és a törzstagokra támaszkodva, akik már megéltek velünk sok mindent, így a gyászt is, azt mondtam: Márta néni vagyok, szeretettel üdvözöllek benneteket. Richárdot azért mutatom be nektek külön, mert sem ő, sem én nem vagyunk a megszokottak. Én egy csúnya, idős asszony lettem, nézzétek csak meg balra azt a fotót, hogy milyen karcsú és csinos voltam fiatalkoromban. Benneteket a betegség változtat meg, engem a kor. Az élettel együtt jár, hogy a külső változik. Ti már csak szebbek lehettek, míg ugyanolyan idősek nem lesztek, mint én. Richárdnál a betegsége miatt elmaradt a növekedés, de ugyanúgy gondolkodik, mint egy átlagos hatodikos. Emellett én alacsony és kövér is vagyok. Elfogadtok így bennünket? Óriási taps, elfogadjuk. Ilyen esetek egyetlen tudományos könyvben sincsenek leírva. Szerintem mindnyájunknak jót tenne egy bakonyszücsi tréning. Én is ott tanultam meg, hogy az alacsony termetemet nem okvetlenül tűsarkú cipővel kell kompenzálnom. Az egyetlen, ami megmaradt nekem, a hosszú, dús hajam, arra viszont nincs időm, hogy kontyba rendezzem. A klinikai időben volt rá időm, két gyerek és háztartási munka mellett is. Nem én vagyok a legnagyobb tudású, mert a beteg gyermekéért aggódó anyuka átélte mindazt, amit én csak a könyvekből tudok, mint a betegség pszichés tünetei. A legfontosabb személy sem én vagyok, mint ahogy a saját családomban sem, mert azok a gyerekeim. Itt pedig a beteg, de gyógyulni vágyó gyerekek.”
(
