Elmélkedésre ajánlott:
„A názáreti ház iskola, tudniillik az evangélium iskolája, amelyben elkezdjük megismerni Krisztus életét.
Mert ezen a helyen tanuljuk meg először is azt, hogyan szemléljük, hallgassuk, elmélkedjük át és ismerjük meg behatóan, hogy milyen mély és rejtett erő van Isten Fiának ebben a legegyszerűbb és legalázatosabb s legszebb kinyilatkoztatásában. De remélhetőleg megtanuljuk lassanként utánozni is.
Itt válik ugyanis számunkra világossá annak az útja-módja, hogy hogyan juthatunk el könnyen annak a felismerésére: kicsoda is Krisztus? Itt kiváltképp megértjük, milyen jól kell szemügyre vennünk mindent, ami az ő köztünk való lakozásával kapcsolatos, és annak mintegy keretét adja, tudniillik a helyszínt, a korviszonyokat, szokásokat, a beszédmódot, a szent szertartásokat, egyszóval mindent, amit Jézus felhasznált, hogy magát a világnak kinyilvánítsa. Itt minden beszél, mindennek jelentése van.
Itt, ebben az iskolában, valóban tisztán látjuk, miért kell megtartania a lelki fegyelmet, ha valaki az evangélium tanítását akarja követni és Krisztus tanítványa kíván lenni.
Ó, milyen szívesen óhajtanánk visszatérni saját gyermekkorunkhoz, és magunkat ismét rábízni erre az alázatos és egyszersmind fenséges názáreti iskolára! Milyen tüzes vággyal igyekeznénk magunkban újra felébreszteni a törekvést, hogy Mária mellett az igazi élettudományt megszerezzük és az isteni igazságokat belássuk!
De itt csak zarándoklaton tartózkodunk, és le kell mondanunk arról a vágyunkról, hogy ebben a házban folytassunk az evangélium megismerésére soha eléggé nem tökéletesíthető tanulást. De mégsem távozunk anélkül, hogy sietve, szinte futtában el ne mondjunk egynéhány rövid intelmet a názáreti otthonról.
Ez ugyanis a csendre tanít elsősorban. Bárcsak ismét kivirulna bennünk a csend nagyrabecsülése, vagyis ennek a csodálatos és nélkülözhetetlen lelki magatartásnak az értékelése, – miközben korunk forrongó és agyonhajszolt életében annyi jajkiáltás, annyi zaj és kiabálás zaklat minket. Ó, te názáreti csend! Taníts meg minket arra, hogy a jó gondolatokba merüljünk el, lelkünk belső dolgaira figyeljünk, hogy nagy készséggel fogadjuk be Isten titkos sugallatait és az igaz lelkű tanítók utasításait. Taníts meg minket arra, hogy mennyire szükséges és értékes az előkészület, a tanulás, az elmélyedés, a személyes és bensőséges életrend, az imádság, amelyet egyedül az Isten lát a rejtekben.
Itt értjük meg továbbá a családi élet lényegét. Minket valóban Názáret figyelmeztessen arra, hogy mi a család, mi annak a szeretetközössége, komoly és ragyogó szépsége, szent és sérthetetlen sajátossága. Mutassa meg, milyen szeretetteljes a családban a nevelés, amelyet semmi más nem helyettesíthet. Tanítson meg arra, hogy mi a család alapvető kötelezettsége a társadalmi rendben.
Végül itt ismerjük meg a munka fegyelmét. Ó, názáreti otthon, az ács Fiának háza, az emberi munka kemény, de megváltó törvényét itt szeretnénk leginkább megérteni és magasztalni! Itt helyreállítani a munka méltóságát úgy, hogy mindenki fel tudja azt fogni! E fedél alatt emlékeztetni arra, hogy maga a munka nem válhat öncélúvá, tehát szabadságát és kiválóságát nemcsak onnan veszi, hogy gazdasági tényezőnek tekintik, hanem azokból a mozzanatokból is, amelyek értékes cél felé irányítják. Végül e helyről szeretnénk az egész világ munkásainak üdvözletet küldeni, és megmutatni nekik a nagyszerű példaképet, az isteni Testvért, minden rájuk vonatkozó igazságos ügy Prófétáját, vagyis magát Krisztus Urunkat.”
(VI. Pál pápa Názáretben tartott buzdítása /1964. január 5./ Imaórák Liturgiája I. kötet, A Szent Család ünnepe, p. 361—363.)
„A férfi és a nő a házasságban már nem két test, hanem csak egy (Mt 19, 6), személyük és tevékenységük bensőséges kapcsolatában egymás kölcsönös segítségére és szolgálatára vannak, egységüket átélik, és egyre szilárdabban érzik a magukénak.
Ez a bensőséges egyesülés – hiszen itt két személy kölcsönös önátadásáról van szó –, nemkülönben a gyermekek érdeke is a házastársak teljes hűségét követeli meg, és sürgeti, hogy felbonthatatlan legyen egységük.
Krisztus Urunk bőségesen megáldotta ezt a sokoldalú szeretetet, amely az isteni szeretet forrásából eredt, s Krisztus és Egyháza egyesülésének mintájára jött létre.
Ahogyan ugyanis egykor a szeretet és a hűség szövetségével sietett Isten a népe elébe, úgy most a házasság szentségén keresztül találkozik az emberiség Megváltója és az Egyház Jegyese a keresztény hitvestársakkal. Velük is marad, hogy amiként ő szerette az Egyházat, és önmagát adta érte, ugyanúgy szeressék egymást a házastársak is kölcsönös odaadással és örök hűséggel.
Az igazi házastársi szerelem az istenszeretet megnyilatkozása lesz, Krisztus megváltó ereje és az Egyház üdvöt szerző tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erőt kapjanak.
Ezért a keresztény házastársakat külön szentség erősíti meg állapotbeli feladataikban és méltóságukban, sőt erre mintegy fel is szenteli őket; ennek erejével teljesítik házastársi és családi kötelességeiket, ez tölti el őket Krisztus szellemével, amely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel hatja át; így halad előre egyéni tökéletesedésük és egymás kölcsönös megszentelése, tehát Isten együttes megdicsőítése.
Ezért a gyermekek és mindazok, akik a családi körben élnek, könnyen rátalálnak a természetes emberi erények, az üdvösség és a szentség útjára, ha a szülők jó példával járnak elöl, és vezetik a közös családi imádságot. A házastársak tehát, akiket az apaság és az anyaság méltósága és tiszte ékesít, szorgalmasan teljesítsék a nevelés, különösen a vallásos nevelés feladatát, amely elsősorban rájuk tartozik.
A gyermekek – az új élet a családban – a maguk módján hozzájárulnak a szülők megszentelődéséhez. Hálás szívvel, kegyelettel és bizalommal viszonozzák szüleik jóságát, és mint hűséges gyermekek, mellettük állnak a viszontagságok idején és az öregkor magányosságában.
(A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából. 48.)
„Minden családnak megvan a maga tündöklő napja, és ez a feleség. Halljátok, mit mond és mit tart erről a Szentírás: A szorgos asszony kedvessége elbájolja férjét. A szemérmes asszony igen nagy kegyelem. Az egek magasából világító naphoz hasonlít az asszony, ha jó, s dísze a házának (Sir 26, 16).
Valóban, egy feleség és anya olyan, mint a család napja. A napfény nagylelkűségével, a maga áldozatos iparkodásával, szakadatlan szorgoskodásával, mindenben tanúsított éber és gondos gyöngédségével férje és gyermekei életét békéssé és derűssé teszi. Állandó fényt és meleget áraszt maga körül. Úgy szokták mondani, hogy a házasság akkor boldog, ha mindkét házastárs nem a saját maga, hanem a másik boldogítását és jólétét keresi. Ez a nemes lelki tulajdonság és jóakarat – bár kétségtelen, mindkettőjüket kötelezi –, mégis leginkább az asszony erénye. Teremtésénél fogva ugyanis az anyai természet van megáldva a szívnek azzal a bizonyos benső ösztönével és bölcsességével, amelynek köszönhető az, hogy ha megbántották is, csak derűs jókedvvel válaszol, vagy hogyha gyalázat éri, azt is csak tiszteletet parancsoló méltósággal viseli el éppen úgy, mint a nap, amely a reggeli felhős eget a hajnal ragyogásával teszi derültté, és napnyugtakor is aranyló sugaraival vonja be a fellegeket.
A feleség a család tündöklő napja, aki megjelenésének és beszédjének lángoló hevével ragyog fel előttünk. Szemének édes sugara és hangja átjárja a lelkeket; érintgeti, hajlítgatja, fölemeli, de el is űzi a szenvedélyek kusza zavargását. A jól végzett munka örömére hangolja, és a családias beszélgetés meghittségébe vonja férjét, miután az legtöbbször egész nap szakadatlanul dolgozott a műhelyben vagy a mezőgazdaságban, avagy talán kereskedelmi ügyeivel, illetve hivatali teendőivel foglalkozott.
A feleség a család napja a maga természetes, kristálytiszta közvetlenségével, komoly egyszerűségével, tiszteletet parancsoló keresztény méltóságával. Gondolkodása mély, lelkülete minden jóra kész, viselkedése és öltözete illendően választékos, mert lebilincselő szemérmesség ékesíti egész erkölcsi személyiségét. Lelkének finom rezdülései, arcának ünnepélyességet sugárzó vonásai, hallgatása és minden fullánktól mentes mosolya, valamint minden jóra való készsége az egyszerűségében is pompás virágnak a báját kölcsönzi neki, amely a szivárvány színeiben pompázik.
Bárcsak megtudnátok, hogy a feleségnek és édesanyának ez a képe a szeretetnek és háládatosságnak milyen mély érzéseit kelti fel az édesapa és gyermekek szívében, és mennyire belevésődik ez a lelkükbe mindenkorra.”
(XII. Piusz pápának az új házasokhoz intézett szavaiból. Imaórák Liturgiája, III. kötet, Évközi 6. hét, szombat, p. 197—198.)