Udvardy György érsek atya megáldotta a külső felújításon átesett kiscsőszi templomot.
A közelmúltban szentmisére gyűltek össze a kiscsőszi hívek, hogy együtt ünnepeljenek, hálát adjanak.
Kovács Norbert polgármester köszöntötte a közösséget és örömének adott hangot, hogy a kicsi település apraja-nagyja jelen van, összetart és közösséget alkot, közösségben éli meg és gyakorolja hitét. A köszöntő után elhangzott a templom története, majd érsek atya megáldotta a felújított falakat, végül felkérte a jelenlévőket, hogy együtt menjenek be Isten házába, ahol a legszentebb áldozat bemutatásával ünnepeljenek tovább.
Udvardy György érsek homíliájában kiemelte, hogy hálát kell adnunk templomaink létezéséért, azok felújításaiért, hiszen Isten hajlékában összegyűlve, hétről-hétre, vasárnapról vasárnapra elhangzik Isten igéje, ami számunkra az éltető erő, mert nem másból akarunk táplálkozni, mint Istennek az erejéből, Istennek a tanításából, a szentségek erejéből.
Szent Imre hercegről elmondta, hogy mielőtt átvette az ország irányítását Szent István királytól, úgy készült az uralkodásra, hogy lelkét tisztává akarta tenni a krisztusi tanítás által. Fontos volt számára, hogy az uralkodói erényeket, amelyek Krisztus ismeretéből tanulta meg, a népének javára fordíthassa. Érsek atya szentbeszédét teljes terjedelmében cikkünk végén olvashatják. A szentmise után az ünnepség koncerttel és agapéval folytatódott.
Udvardy György érsek teljes prédikációja:
Mostani ünneplésünket három gondolat vezérli, hiszen ünnepeljük templomunk megújításának alkalmát. Ünnepeljük azt, hogy elhangzik itt a templomban, mint mindig, úgy most is Isten igéje, és buzdít bennünket a cselekvésre. Hálát adunk az Úristennek a templomért, a templom megújításáért, egyáltalán a templomnak a létezéséért.
Milyen jó volt hallani a rövid ismertetőben, milyen messzire nyúlik vissza a településnek a története, a XIII. század elejére, és milyen jó volt hallani, hogy kezdettől fogva a templom központi helyek szerepet töltött be a település életében. Ezt jelenti számunkra a templom, az életet. Isten hajléka az emberek között. Megismertük Krisztust, megismertük a Krisztus által életre vezető utat, megismertük azt, hogy ez a krisztusi élet a kapcsolatainkban, az ismeretben, a cselekvésben kultúrát teremt és az ember ebben a kultúrában az Istennek a legszebbet, a legdrágábbat akarja adni, a templomot és az Isten ezt elfogadja. Hajlékot vesz az emberek között, lakást vesz az emberek között. Éppen ezért számunkra mindig is fontos, hogy tehetségünkhöz, lehetőségeinkhez mérten a templom mindig szép, méltó legyen az Isten befogadására. Mert egészen bizonyos, hogy Isten szent hajlékában, ahol ünnepelhetjük testvéri közösségünket, ünnepelhetjük a szentségeknek az erejét, ahol időről-időre, hétről-hétre, vasárnapról vasárnapra elhangzik Isten igéje, ez számunkra éltető erő, mert nem másból akarunk élni, mint Istennek az erejéből, Istennek a tanításából, a szentségek erejéből. Honnan vennék máshonnan erőt? S milyen jó, hogy a templom az a hely, ahol mi emberek azok lehetünk, akiknek az Isten megteremtett.
Ismerjük Istenben erősségeinket, ismerjük korlátainkat, elismerjük bűneinket, de pontosan tudjuk, hogy az irgalmas Istennel találkozunk. Ezért van bátorságunk belépni, mert ez az otthonunk, mert mi itthon vagyunk, mert ismerjük Krisztust, az általa megkapott örök életet, ismerjük az Atyának a szeretetét, ezért van bátorságunk belépni. Van bátorságunk imára nyitni az ajkunkat, vagy éppen a szív csendjében megfogalmazni imáinkat. Ezért van bátorságunk ahhoz, hogy be akarjuk fogadni Istennek az igéjét, hogy az alakítson, formáljon bennünket, hogy legyen erőnk hétről hétre a küzdelemhez, legyen erőnk a döntéshez, a helytálláshoz. Ezért van az, hogy magunkhoz vesszük Krisztus testét és vérét az eucharisztiában, és ez erővel tölt el bennünket. Átalakít, formál bennünket. Micsoda ajándék testvérek az, hogy megtörténik az oltáron a csoda, és Krisztus teste magához formál, magához emel bennünket.
Milyen nehéz, amikor távol tartjuk magunkat ettől az isteni csodától, mind a tanítás befogadásától, mind pedig a kenyér és a bor csodájától, ami számunkra az örök élet. Onnan vesszük az erőt, hogy nyitott lélekkel Isten gyermekeiként hallgatjuk Isten szavát, mint ahogyan a mai evangéliumban is. Csípőtök legyen felövezve, legyetek készségesek, álljatok készen arra, hogy amikor az Úr érkezik, akkor legyetek készek az Ő szolgálatára és akkor is így legyen, amikor esetleg késve érkezik. Mire tanít bennünket az evangéliumi rövid szakasz? A felövezett csípő, az azt jelenti, hogy kész vagyok a cselekvésre. Úgy rendezem a ruháimat, az eszközeimet, mindazt, ami körülvesz, ami a feladatom, hogy kész legyek a cselekvésre. Egyfajta készséget fejez ez ki számunkra. Készséget arra, hogy meg akarom tenni, amit az Istentől hallunk. Készség arra, hogy mindig Istenben bízva akarjam élni a mindennapi életemet. Készség arra, hogy a cselekedeteim ne különbözzenek attól a Krisztustól, akit megismertem. Ne különbözzenek attól a tanítástól, amit Krisztus tanításába cselekedni, tennivalóként fölismertem. Készség arra, hogyha nehéz is, hogyha nem is mindig értem, nem is mindig látom át, mit lenne jó tenni. Ragaszkodok ahhoz, amit a hitben megismertem az egyház tanítása által Krisztus tanításában.
Készségre bátorít bennünket és ez a készség ez nem céltalanságot jelent. Ez a készség nem azt jelenti, hogy napról napra élünk, vagy éppen nincs kitűzött célunk, de van. Éppen Jézus tanítása mutatja ezt meg. Éppen az isteni út mutatja meg nekünk, hogy mi a célunk. Sokszor ez ütközik, ütközhet saját emberi elgondolásunkkal, félelmeinkkel, gyengeségeinkkel, vagy éppen bűneink elhomályosítják az Istennel való látást. A készség abban erősít meg, hogy mindig az Úr tanítása szerint akarok élni. Erre a készséges lelkületre buzdít bennünket ma Isten igéje, Isten szava és bátorít. Ne legyünk félelemmel elteltek, hiszen ahogyan halljuk az apostol tanítását, ti nem a félelem lelkét kaptátok, hanem az erő, a józanság és a bátorság lelkét kaptátok. S úgy, ahogyan a mai szentleckében a rómaiakhoz írt levélben hallottuk, hiszen Isten az, aki kiválaszt, Isten az, aki meghív, Isten az, aki igazzá tesz és Isten az, aki megdicsőít bennünket. Ez vezet, bátorít bennünket. Lehet-e megtenni? Ez mindig kérdés. Minden keresztény ember számtalanszor fölteszi magának a kérdést. Lehet-e egyáltalán úgy élni, ahogyan Jézustól tanultuk? Ebben erősítenek bennünket az előttünk járók, elődeink, a szentek.
Testvérek, erősítsen bennünket ez a nap, hogy szeressük a templomunkat, szeressük Isten hajlékát, Isten házát. Nagyon nehezen értelmezhető az a keresztény élet, amikor esetleg időről-időre csak távolról megyek el a templom előtt, mert nincs időm, nincs lehetőségem, vagy más fontosnak látszó dolgok elveszik a figyelmemet, mikor itt van az életem forrása, mikor itt van mindaz, ahonnan az életet nyerhetem.
Erősítsen bennünket az ünnep abban is, hogy készek akarunk lenni Isten igéjének a befogadására, készek akarunk lenni az eucharisztiával való táplálkozásra, és kérjük ebben a hitben elődeink, a szentek közbenjárását.