Az új esztendő első nyilvános szentmiséjét Dr. Udvardy György érsek Veszprémben az Árpád-házi Szent Margit templomban mutatta be január 1-én 18 órakor.
Érsek atya teljes prédikációját olvashatják:
Kedves testvérek!
Megtalálták a pásztorok Máriát, Józsefet és a gyermeket úgy, ahogyan az angyal előre megmondta nekik. Mária pedig meghallgatott mindent, amit a pásztorok mondtak. Szívébe véste azokat, és elgondolkozott rajta. Valósággá vált a jövendölés, valósággá vált Isten emberi létbe való testesülése, és ez a tény, hogy Ő Mária az Isten fiát szülte a világra és adta nekünk. Ez az Ő anyai méltóságát is isteni méltósággá emelte. Mária személyéről a Jézussal való kapcsolatából fakadóan állítunk hittitkokat. Jézus Krisztusról állítjuk: valóságos Isten és valóságos ember. Máriától való születése pedig az Ő emberségének a forrása. S mert Isten fia Mária szülése, Mária gyermeke; Őt istenanyai méltóságba emeli. Istenszülőként tiszteli az egyházunk, századoktól fogva. Óriási az Ő méltósága, semmi máshoz nem hasonlítható az üdvösség történetében és az üdvösség rendjében. S Máriát, Jézus Krisztus édesanyánkul rendelte a kereszt tövében. Úgy tekintünk tehát rá az Istenszülőre, aki nekünk adta megtestesült fiú Jézus Krisztust, mint édesanyánkra. Mint Istenszülőre, de a mi édesanyánkra. Akihez bátran fordulhatunk anyai oltalmát kérve, s akire -ahogyan az egyházunk tanít- úgy tekinthetünk, mint példára. Mint modellre, mint minden hívőnek a példaképére, minden hívőnek a modelljére, mint az egyház anyjára. Hiszen őbenne valósult meg az újjáteremtés. A bűn nélkül való ember, aki együttműködik Isten embermentő jóakaratával. S úgy tekintünk az Ő személyére, anyai oltalmára, mint -amikor mindig azt mondja felénk-, amit a kánai menyegzőn hallunk tőle: „tegyétek meg mind azt, amit mond nektek” – utalva Jézusra… Egy édesanya mindig ezt teszi. Kicsikém, gyermekem: – tedd meg mindig a jót. – Tedd meg, amit tőlünk tanultál. Tedd meg, amit Jézustól tanultál. Mária pontosan ezt teszi. „Tegyétek meg, amit mond”. Mert Ő, a gyermek, Isten fia, mert Ő a Megváltó, Ő a mi életünknek az üdvössége is. Ez a mondat, ez a tanítás „tegyétek meg mindazt, amit mond nektek”, bennünket az üdvösség munkálóivá formál. 
Testvérek mindaz, amit életnek nevezünk, mindaz a vágyakozás, mind azok a tervek, mind azok a tevékenységek, amelyek életünket alkotják, s életünk szövetét szövik; ezek valójában bennünket Isten gyermekeivé formálnak. Ahogyan Ferenc pápa az idei esztendőre kiadott békeüzenetében ezt megfogalmazza: – „A béke munkásai vagyunk”. Sőt talán, mint ahogyan divatos is beszélni, szinte az élet minden területén kézműves termékről, úgy azt mondja Ferenc pápa ebben a dokumentumában: „Mi mindannyian, mert Krisztusra figyelünk, mert bírjuk Boldogságos Szűz Máriának az istenszülőnek az anyai oltalmát, mi mindannyian a béke kézművesei vagyunk”. Mi alkotjuk, mi formáljuk a békét. Miért? Mert Mária utasítására, kérésére, anyai intelmére figyelünk. S megtesszük mind azt, amit Jézus mond nekünk. Így indulunk ennek az esztendőnek is. Meg akarjuk tenni mind azt, amit Jézus mond nekünk. A béke munkálói, a béke teremtői, a béke kézművesei akarunk lenni. Családban, a kapcsolatainkban, közösségeinkben, plébániai közösségeinkben, egyházmegyénkben, a társadalomban, a társadalom különböző tevékenységében, a béke munkálói, a béke kézművesei.
Ferenc pápánk az idei esztendőre az 55. békenapra egy nagyon világos, és nagyon könnyen átlátható dokumentummal ajándékozott meg bennünket. Néhány gondolatot ebből szeretnék idézni, erre hivatkozni kedves testvéreknek. Mint egy áldásként, mint egy követendő erőforrásként ajándékul adni. Három gondolatot emel ki Ferenc pápa békeüzenetében, amikor azt mondja: szükség van a párbeszédre, szükség van az együttműködésre a generációk között, szükség van a párbeszédre-együttműködésre az oktatás-nevelés területén, és szükség van a párbeszédre és az együttműködésre a munka világának az átalakításában, munka világának megreformálásában. Hogyan érint ez bennünket? Gondolhatnánk; oly távol áll ez tőlünk. Hogyan is érinthet bennünket, a világnak üzenete? S ahogyan tanít bennünket, Ferenc pápa kiemeli: a gazdasági modellek, azok a technikai eszközök, és az a járványhelyzet amit most már két év óta világszinten is átélünk, fölerősítette, sőt, eltávolította, mélyítette azt a szakadékot, ami az idősebb generáció és a fiatalabb generáció között van. Még talán épp a betegség, épp a gazdasági modellek hatásaként, vagy éppen a technikai eszközök használatának a következtében; távolodik egymástól a két generáció. Mégis szükségünk van egymásra. Szükség van az idős ember tapasztalatára. Szükség van arra, hogy legyen, aki emlékezik, és ezt az emlékezést élő módon adja át a maga bölcsességével. S miközben megfeledkezik és megoldódik a magánya, addig a fiatal generáció -aki talán épp az előbbi okok miatt- reménytelenül tekint a jövőbe, vagy talán szárnyaszegett reménységgel, maga is erőre kap. Ez egy újfajta szolidaritást alakít ki közöttünk. Testvérek, az Egyház Krisztus követők, mindig úgy voltunk felismerhetők, hogy a közösségnek új formáit, új tartalmát tudjuk kialakítani és adni. Talán most, még inkább szükség van az idősebb, fiatalabb generációk együttműködésére, és erre plébániai közösségeink és a plébániai közösségek által szervezett alkalmak kiváló lehetőséget nyújtanak, illetve kell is, hogy nyújtsanak. Szükség van a tradíció, az átadás és a visszaadásnak a dinamikus lüktetésére. Amit családjainkban, plébániai közösségeinkben, intézményeinkben akarunk megélni. Bátorság kell ehhez. Figyelem kell ehhez, hogy enyhítsük kinek-kinek a magányát, bezárkózottságát. Bátorság és bizalom kell ahhoz, hogy az ifjú generáció számára olyan jövőt tudjunk felmutatni, ami nem nehézségektől mentes. De hiszünk abban, s tapasztalatunk éppen ez, hogy Isten benne van a küzdelmekben. Az Isten benne van a nehézségeinkben. Talán ebben az összefüggésben is érdemes megemlíteni Főegyházmegyénk mottóját, mint ahogyan már többször utaltam rá; Gizella kápolna oltárán elhelyezve olvashatunk és 1938-ban helyezték el elődeink, így szól: Őseink hite a jövő reménye”. Így akarunk tekinteni erre az esztendőre is. Ennek az esztendőnek minden eseményére, együttműködve, bátorítva egymást. Segítve mindazt, aki bajban van, legfőképpen azokat, akik bajban vannak, bármi oknál fogva is reményvesztettek. Erősödjünk reménységünkben. Miért? Mert földre szállt az Isten fia. Mert emberré lett az Isten, s mert az Ő személye, tanítása példát ad nekünk. -Tegyétek, amit mond. Mondja Mária.
Ugyan így fontos terület az oktatásnak és a nevelésnek a területe is. Ferenc pápa világosan beszél arról, hogy az oktatásnak-nevelésnek alapvetően az embert a személyiséget szabadságra és felelősségre kell eljuttatni. Segíteni ennek kialakításával. Az oktatásnak-nevelésnek a milyensége egy-egy civilizációnak a minőségét is mutatja. Megszoktuk, hogy ez a feladat mindig valaki másé, ez a feladat intézményeinkre hárul, ez a feladat a szakemberekre hárul. Ez nagyon-nagy mértékben igaz is. Valójában, hogy intézményeinkért, hogy a nevelésért, az oktatásért küzdjünk, ez mindannyiunknak a feladata. Ebben az összefüggésben is szeretném fölhívni a testvéreknek a figyelmét, és kérni is minden testvérnek a támogatását, imáit, hathatós közreműködését abban az erőfeszítésben, amelynek következtében az Egyházmegye több pontján szeretnénk újabb oktatási intézményeket létrehozni, kialakítani, átvenni fenntartóként működtetni. Nem a térnyerés miatt. Nem valami hatalmi pozíció miatt. Hanem azért, mert számunkra a szabadságra nevelés, a felelős cselekvésre nevelés, az üdvösség kérdése is. Sokszor egy-egy ilyen intézmény átvételénél megremegnek a lábak. Talán békétlenség is születik, s úgy gondoljuk; hogy inkább hagyjuk. De hát a jövőnkről van szó. A gyermekeinkről van szó. Nem tehetjük meg, nem remeghet meg a lábunk. Nem adhatjuk fel a jövő generációért való küzdelmet az oktatás-nevelés területén sem, hogy szabadságra, felelős döntésre juthassanak gyermekeink. Ugyan így, különös, hathatós szerepe van az egyházi fenntartású oktatási intézményeknek. Látjuk ezt most már Európa szerte; egyfajta védelmet, bástyát, egyfajta biztonságot jelentenek a társadalom számára. Mert szükség van erre. Szükség van arra, hogy a szülő gyermekét biztonságban tudja. Szükség van arra, hogy a szülő bízzon abban a személyben, akire rábízza gyermekét. Szükség van arra, hogy a szülő pontosan tudja, hogy milyen hatások érhetik az ő gyermekét. Mivel akar együttműködni, mi az, amit távol akar tartani gyermekétől.
Ugyan így a harmadik fontos terület testvérek, amit Ferenc pápánk kiemel erre az esztendőre vonatkozóan- mint a béke munkásainak adja ajándékul- ez pedig a munka világának a megreformálása, alakítása. Talán ez az, amiben a legkevésbé tud egy-egy egyén hatással lenni. De az a meggyőződés és az a hitbéli tapasztalat, miszerint a munka formálja, alakítja személyiségünket. Mégpedig a méltóság területén. Ezt pedig magunknak is vallanunk kell. Kitér Szentatya arra, hányan vannak olyanok, akiknek munkakörülményei bizonytalanná váltak, vagy éppen megszűntek. Ott van a közösségnek a felelőssége, mind a konkrét segítségben, mind pedig annak a tevékenységnek az előmozdításában, – társadalmi méretekben is próbáljuk meg előmozdítani- az emberhez méltó, a munkához való jog lehetőségnek a biztosítását. Látjuk erre vonatkozóan a próbálkozásokat. Látjuk az erre vonatkozó eredményeket. S látjuk, hogy mennyi mindent kell még tenni ennek érdekében.
Testvérek. Itt vagyunk a polgári év kezdetén. Lehet mondani, ez a nap nem különbözik a tegnapitól. Miért is gondolnánk, hogy valami jelentős tanítása lenne? Valóban az idő ura a tegnapi napnak is, és a mai napnak is. Az idő ura, akit Atyaként ismerünk, aki elküldte a fiát, hogy emberként éljen. Az időt is meg akarja szentelni. Pontosan ez a vágy ébred föl bennünk, felelősen akarjuk élni minden percünket, életünk minden pillanatát. Mégpedig úgy, hogy mind személyes, mind pedig közösségi kapcsolatainkban; jó döntéseket akarunk hozni.
Kedves testvérek, még egy gondolat, amit szeretnék kiemelni. Megszoktuk azt, hogy szívünk a jóra irányul. Megszoktuk azt, hogy a jó, az az embernek jó. Talán azt is megszoktuk, hogy a jó, az nekünk jár. Egyre inkább annak is részesei vagyunk, hogy a jóért meg kell küzdeni. Nem elég ismerni, nem elég kívánni, nem elég akarni; küzdeni kell a jóért. Mind egyéni életünkben, mind közösségi életünkben, mind társadalmi szinten, mind pedig a felelős választás és a felelős döntések területén. Számtalan ilyen lesz a következő hetekben, hónapokban. Számtalan olyan szituáció, amikor döntenünk kell a jó mellett, amikor küzdenünk kell a jóért. Ne féljünk ettől. Amikor küzdelemről beszélünk, akkor sosem valami világi értelemben vett harcosságra gondolunk. Nem valami militáns magatartásra. Hanem arra a jézusi tanításra, amikor azt mondja: – békességet hagyok rátok. – Az én békémet adom nektek. Béke munkásai vagyunk. Béke művelői, béke kézművesei vagyunk. Formáljuk tehát ezt a békét, ami nem csak nyugalmat jelent. Hanem elsődlegesen jövőt, Istennek a biztonságát. Istennek a reménységét, s olyan testvéri közösséget, akik mind önmagunk, mind egymás számára szeretnénk. Ezt az Istentől kapott jövőt. Rábízzuk az előttünk álló időt, az Idő Urára, akiben bízhatunk, aki erősíti reménységünket. Aki az Élet Ura. S mind ebben kérjük a Boldogságos Szűz Máriának, Istenszülőnek, Égi Édesanyánknak anyai oltalmát. Ámen.
