IV. Károly király és Zita királyné koronázási ünnepségéről készült korabeli filmhíradó bejátszásával kezdődött a Múzeumok Éjszakájának egyik érdekes programja a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény szervezésében a veszprémi Érseki Palotában június 21-én este.
A filmbejátszást Maczó Ferenc történész előadása követte a jeles eseményről, melyre szomorú körülmények között, az első világháború során, 1916. december 30-án került sor I. Ferenc József császár és király halála után. A mai ember számára furcsán hathat, hogy amikor háborús helyzet van, miért kell koronázással foglalkoznia egy országnak – vetette fel az előadó. A magyar politikai elit célja azonban az Osztrák-Magyar Monarchia dualista jellegének fenntartása volt. Károly csak a koronázással válhatott törvényes uralkodóvá, mivel a magyar alkotmányosságot a Szent István koronájával való koronázás szavatolta. Továbbá szükségessé tette ezt a ceremóniát az állam életében az a fontos szempont, hogy a költségvetést, illetve a törvényeket csak a megkoronázott uralkodó szentesíthette. Ha a koronázás nem történik meg 1916-ban, a következő év elejére az ország törvényen kívüli állapotba kerülhetett volna. Törvény mondta ki azt is, hogy az új királyt előde halála után hat hónapon belül meg kell koronázni.
A koronázás körülményeinek előteremtésére a politikai pártok egy bizottságot hoztak létre, melynek élén a miniszterelnökség állt. A szertartástervezet mintájául az 1867. évi koronázás forgatókönyve szolgált, fő szempont minden vonatkozásban a régi hagyományok továbbvitele volt, de leegyszerűsített formában. Egyetértés volt abban, hogy mivel az Országgyűlés koronáz, a koronázás helyszíne Budapest legyen, a Budavári Nagyboldogasszony-templom, amely ekkoriban már elfogadott koronázó templom volt s az állam életének bevett istentiszteleti helyszíne. Mivel a koronázás országos esemény volt, ezért a törvényhatósági járásokból vidéki lakosság is képviselte az ország népét, akiket állami különkocsikkal szállítottak Budapestre. A koronázás menetét, a környezet ünnepi megtervezését Bánffy Miklós (író, grafikus, színházi rendező, díszlettervező) végezte el. A templomot vörös posztóval vonták be (a vörös hagyományosan az állam színe volt a középkortól kezdve). Az Országgyűlés a hitlevél megfogalmazásával foglalkozott, amely az uralkodó és a nemzet viszonyát határozta meg, ez foglalta magába az uralkodói eskü szövegét, melyet a királynak a nép színe előtt kellett elmondania, s melyben megesküdött Magyarország törvényeinek betartására. Csatározások kérdése volt a politikai pártok körében a nádorhelyettes személyének kérdése – emelte ki Maczó Ferenc. Magyarországon az újkorban a királykoronázásoknál a koronát a nádor és az esztergomi érsek közösen helyezte az uralkodó fejére. 1867-től azonban a nádori pozíciót nem töltötték be. Már akkor is nádorhelyettest kellett választani, akinek a személyét illetően azonban egyetértés volt – gróf Andrássy Gyula miniszterelnököt jelölték a pozícióra. 1916-ban, a református Tisza István személye azonban gondot okozott többeknek a katolikusok körében. Szentségtörésnek tartották, hogy egy kálvinista helyezze a Magyar Szent Koronát a király fejére. Csernoch János bíboros azonban elhallgattatta őket, mondván, hogy a történelem során ez sosem jelentett konfliktust, több uralkodónkat is protestáns személy koronázta.
A koronázás több napos ünnepségsorozatot jelentett, amely az uralkodói pár megérkezésével kezdődött. 1916-ban már december 27-én megérkezett a Nyugati-pályaudvarra a királyi pár. Fogadására az Országgyűlés mindkét háza megjelent, s a budapestiek is ünnepélyességgel fogadták őket. Majd a pár a Lánchídon át a Várba hajtatott. Útvonaluknak minden pontját girlandokkal, élő virágfüzérekkel díszítették fel az alkalomra. A hitlevelet az Országgyűlés még aznap átnyújtotta IV. Károlynak. 28-án a királyi palotában az uralkodó ünnepélyesen elfogadta a hitlevelet és aláírásával szentesítette. Ezután Zita királyné lakosztályában a hagyomány jegyében pár öltést tett Szent István palástján. Majd előhozták a királyi koronázási jelvényeket, Károly fölpróbálta a koronát, hogy a mérete megfelelő-e számára. A koronázás napján, december 30-án a királyi párt harsonák hangja köszöntötte, jelen voltak az osztrák és magyar parlament képviselői, az egyházi méltóságok, a különböző felekezetek képviselői, meghívott főnemesek, külföldi államok nagykövetei. A szertartás elején Liszt Ferenc Koronázási miséjét játszották magyar előadókkal. A királyt és a királynét két-két püspök kísérte. A koronázást az esztergomi érsek, Csernoch János és a nádorhelyettes végezte, a királyné koronázását Hornig Károly veszprémi püspök, a Szent Koronát pedig az esztergomi érsek és a nádorhelyettes közösen érintette a királyné vállához. Ezután kint a koronázó dombon IV. Károly eskütétele következett. A koronázó dombot különböző vármegyei helyszínekről beküldött földekből alakították ki, s az ünnepség után értékesítették emlékjelként, s a bevételét a hadiárvák megsegítésére fordították.
A királyi palotában koronázási ebéd zárta az ünnepséget. A királyi pár a felszolgált 40 fogásból nem evett, csak ivott a haza egészségére. Az ételeket a tábori kórházakba szállították. Tekintettel a háborús helyzetre, bált nem tartottak.
Ez a szertartás volt az utolsó olyan esemény a magyar történelemben, amikor a magyar arisztokrácia utoljára mutathatta meg ezeréves hatalmát, amely rövid időn belül megszűnt, és soha többé nem tudott helyreállni.
Babitsot (Húsvét előtt) idézve zárta előadását végül Maczó Ferenc: „sodrában a szörnyű Malomnak, / mely trónokat őröl, nemzeteket, / százados korlátokat roppantva tör szét, érczabolát, / multak acél hiteit.”
Ez mind ott zakatolt már a koronázás idején a magyar jövőben, és minden álmot szertefoszlatott.
Toldi Éva