Elmélkedésre ajánlott:
„Isten áldásához szilárdan ragaszkodjunk, és kutassuk fel, mik az ő áldásának az útjai! Lélekben idézzük vissza, ami kezdettől fogva történt! Miért is kapott Ábrahám atyánk áldást? Nemde azért, mert a hite által cselekedett jót és igazságot? Izsákot bizalommal, készségesen ajánlotta fel áldozatul, noha ismerte a jövőre szóló ígéretet. Jákob a testvére miatt alázatosan elhagyta szállásföldjét, Lábánhoz menekült, és szolgálatába állt; meg is kapta Izrael tizenkét törzsének uralmát.
Mert ha valaki becsületes lélekkel egyenként végiggondolja mindazt, amit Jákob áldozatul adott, akkor érti majd meg az ő lelki nagyságát. Tőle származtak ugyanis mindnyájan a papok és leviták, akik az Isten oltáránál szolgálnak. Tőle származott test szerint maga az Úr Jézus is. Tőle származtak a Júda családjából való királyok, fejedelmek és vezérek. De a többi törzset is megilleti a tisztelet, hiszen az isteni ígéret őrájuk is áll: oly sok ivadékod lesz, mint az égen a csillag (vö. Ter 26, 4). Ők tehát mind dicsőséget és bőséget örököltek, de nem a maguk érdeméből vagy a saját igaz cselekedeteik által, hanem az Isten akarata által, így mi is – akiket ő Krisztus Jézusban meghívott – nem a saját bölcsességünk, értelmünk, jámborságunk vagy szívünk szentségében véghezvitt jótetteink által leszünk megigazultakká, hanem a hit által, amellyel mindnyájunkat megigazultakká tett kezdettől fogva a mindenható Isten; neki legyen dicsőség mindörökkön-örökké! Ámen.
Mit tegyünk hát, testvérek? Hagyjuk el a jótetteket és a szeretetet? Semmiképpen se engedje Isten, hogy ez megtörténjék velünk! Inkább buzgón, serény lélekkel igyekezzünk minél több jót tenni. A mindenség Alkotója és Ura is örvendezve szemléli műveit. Mindenek felett álló nagy hatalmával megszilárdította az eget, és megfoghatatlan bölcsességével felékesítette azt. Majd szétválasztotta a földet a környező vizektől, és hatalmával megszilárdította a szárazföldet. Az ő parancsa hívta létbe a földön az állatokat. Miután a tengert megalkotta, hatalmával azt is benépesítette élőlényekkel.
Mindezek után pedig a saját képmására, szent és szeplőtelen kezével megalkotta a legkiválóbb élőlényt, az embert, akit az értelem magasan az állatok fölé emel. Így szólt ugyanis: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Isten megteremtette az embert, férfinak és nőnek teremtette (Ter 1, 26). Miután mindezt befejezte, és örömét találta benne, megáldotta őket, mondván: Legyetek termékenyek, és szaporodjatok! (Ter 1, 28) Fontoljuk meg tehát, hogy az igaz emberek jótetteikkel lettek igazzá, és magának az Úrnak is kedve telik a dicsőségét szolgáló alkotásaiban. Ez indítson minket is arra, hogy serényen megtegyük akaratát, és minden erőnkkel gyakoroljuk az igaz élet cselekedeteit!”
(Szent I. Kelemen pápának a korintusiakhoz írt leveléből. Imaórák Liturgiája, III. kötet, Évközi I. hét, szombat, p. 63—65.)
„Törekedjetek arra, hogy gyakran összegyűljetek, és hálás szívvel magasztaljátok Istent! Ha ugyanis gyakran jöttök össze egy helyen, akkor ott meginog a sátán hatalma, és a ti hitben való egyetértéstek meggátolja azt a lelki romlást, amellyel ő fenyeget benneteket. Nincs nagyobb dolog a békénél, amellyel megszűnik minden háborúskodás az égiek és földiek között.
Ha majd tökéletes lesz hitetek és szeretetetek Jézus Krisztusban, nem lesz titok előttetek, hogy mi az élet kezdete és beteljesedése; kezdete a hit, beteljesedése a szeretet. Ahol ezek ketten összetalálkoznak, ott van az Isten; minden más pedig, ami az igaz élethez kell, ezeknek a velejárója. Aki hite szerint él, nem vétkezik, akinek szeretete van, nem gyűlölködik. Gyümölcséről lehet a fát felismerni (Mt 12, 33); hasonlóképpen tetteikből lehet megismerni azokat is, akik Krisztus követőinek vallják magukat. Mert most már nem arra van szükség, hogy hitvallást tegyünk, hanem hogy életünk végéig megmaradjunk a hit erejében.
Jobb csendben lenni, de keresztényként lenni, mint arról beszélni, de nem az lenni. Jó dolog tanítani, ha valaki meg is teszi azt, amit tanít. Egy a Tanítónk, ő szólt, és úgy is lett (Zsolt 32, 9), de amit csendben tett, az is méltó az Atyához. Aki Jézus igéjét birtokolja, az megérti az ő hallgatását is. Így lesz tökéletes az, aki felismeri Jézust szavaiban, cselekedeteiben és hallgatásában is. Isten előtt semmi sem marad rejtve, még titkaink is nyilvánvalóak előtte. Úgy tegyünk hát mindent, hogy Isten lakozik bennünk; az ő templomai vagyunk, és ő a bennünk lakozó Isten, aki jelen van, és meg is mutatkozik nekünk, ha igazán szeretjük őt.
Ne ámítsátok magatokat, testvéreim. Akik feldúlják a családi életet, nem lesznek részesei az Isten országának (vö. 1 Kor 6, 9-10). Ha pedig azokat, akik testileg követték el ezt a vétket, már halállal büntették, akkor mennyivel inkább méltó erre az, aki hamis tanításával megrontja azt az isteni hitet, amelyért Jézus Krisztust keresztre feszítették? Az ilyen beszennyezetté válik, és kiolthatatlan tűzbe kerül; de ugyanúgy az is, aki hallgat rá.
Azért kapott az Úr kenetet a fejére, hogy Egyházába lehelje a romolhatatlanságot. Óvakodjatok e világ fejedelme romlást árasztó tanításának kenetétől, hogy el ne térítsen benneteket kitűzött életutatoktól! Miért nem vagyunk hát mindnyájan okosak, hiszen megkaptuk Jézus Krisztust, Isten igaz ismeretét? Miért vesznénk el oktalanul, nem ismerve fel az adományt, amelyet valóban az Úr adott?
Az én engesztelésem a kereszt szeretete, amely a nem hívők számára botrány, nekünk azonban üdvösség és örök élet.”
(Antiochiai Szent Ignác püspök és vértanúnak az efezusiakhoz írt leveléből. Imaórák Liturgiája, III. kötet, Évközi II. hét, hétfő, p. 72—73.)
„Az örök Atya – bölcsességének és jóságának szabad és titokzatos végzése szerint – megteremtette a világmindenséget, és elhatározta, hogy felemeli, isteni életben részesíti az embereket. Amikor pedig elbuktak Ádámban, nem hagyta el őket, hanem mindenkor adott nekik segítséget az üdvösségre, Krisztusnak, a Megváltónak érdemeiért, aki a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte (Kol 1, 15). Az Atya a kiválasztottakat az idő kezdete előtt eleve ismerte, és eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött sok testvér között (Róm 8, 29).
És elhatározta azt is, hogy a Krisztusban hívőket szent Egyházba hívja össze. Az Egyház előképei megvoltak már a világ kezdetétől; megtörtént csodálatos előkészítése Izrael népének történetében és az Ószövetségben, alapítása pedig a végső időben; nyilvánosság elé lépett a Szentlélek kiáradásakor, és a történelem végén éri el dicsőséges teljességét. Akkor azután – amint a szentatyák műveiben olvassuk – Ádámtól kezdve az összes igazat az igaz Ábeltől az utolsó választottig összegyűjti az egyetemes Egyházban, az Atyánál.
Azok pedig, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle fokozatokban kapcsolódnak az Isten népéhez.
Elsőként az a nép, amely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, és amelyből Krisztus test szerint származik, a kiválasztás és az atyák miatt Isten szemében igen kedves nép; ő ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományait és hívó szavát.
De azokra is kiterjed az Isten üdvözítő szándéka, akik elismerik a Teremtőt; köztük elsősorban a mohamedánokra, ők azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak, velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas, és az utolsó napon megítéli az embereket.
Azoktól sincs távol az igaz Isten, akik homályos képekben keresik az ismeretlen Istent, minthogy ő ad mindennek életet, levegőt és mindent; az Üdvözítő is azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.
Elnyerhetik ugyanis az örök üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és Egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni.
Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületnek értékeli az Egyház, és az Isten adományának tartja; Isten pedig megvilágosít minden egyes embert, hogy végül is élete legyen.”
(A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű, az Egyházról szóló dogmatikai konstitúciójából. 2. 16.)