Vaszary Kolosra emlékeztek Keszthelyen. Az egykori hercegprímás előtt születésének 192. évfordulóján tisztelgett a Keszthelyi Nemzeti Kör, a KÉSZ Keszthelyi csoportja, a KDNP helyi szervezete és a Bencés Diákszövetség. Vaszary szobrának
megkoszorúzása után a Fő téri templomban tartottak megemlékező szentmisét.
Vaszary Kolos 1832. február 12-én született Keszthelyen. Középiskolai tanulmányait is itt végezte, majd a pannonhalmi bencéseknél hallgatott teológiát. A visszaemlékezések szerint olyan szegény volt, hogy mezítláb érkezett Pannonhalmára. 1865-ben szentelték pappá, 1885-ben lett pannonhalmi főapát. Szívügye volt a tanügy fejlesztése, több iskolát alapított, de nevéhez köthető számos templom restaurálása vagy újak építtetése. A megemlékezők a Magyarok Nagyasszonya előtt tisztelegve énekelték az Ó nagyasszony című éneket. Ezt követően helyezték el a koszorúkat Vaszary Kolos emlékművénél. A hercegprímás előtt fejet hajtott Keszthely önkormányzata nevében Vozár Péterné alpolgármester, valamint Csótár András és Nemes Klára képviselők, a Nemzeti Kör és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Keszthelyi Csoportja. Virágot helyezett el Kiss László esperes, aki a szentmise keretében meg is emlékezett a keszthelyi születésű bíborosról.
„Hazaszeretete, a hite és az ország népéhez való ragaszkodása nagyon fontos volt számára. Ugyanakkor pedig fölkarolta mind a város szegényeit, és a diákjait, hiszen alapítványt tett mindkettő részére. Én úgy gondolom, hogy akár az ő tevékenysége mind
az oktatásban, akár a szegények felkarolásában, szociális téren nagyon fontos értékű a mai ember számára is, különösen pedig a hazaszeretete.” – emelte ki Kiss László esperes.
A megemlékező szentmisét a Fő téri templomban tartották, ahol Vaszary Kolost megkeresztelték. A hercegprímás később itt volt elsőáldozó és bérmálkozó is. 1896-ban, Kisboldogasszony ünnepén szentelte fel a templomot, és ajánlotta a Magyarok
Nagyasszonya oltalmába.
A szentmise főcelebránsa és szónoka Barkó Gábor Ágoston tihanyi bencés alperjel atya volt, akinek szentbeszédét teljes terjedelemben olvashatják:
Kedves Testvérek!
Vaszary Kolos bencés tanár, a győri bencés gimnázium igazgatója (1869-1885), később pannonhalmi főapát, esztergomi érsek, bíboros, Magyarország prímása életművére emlékezve egy mai bencés tanár, mégpedig hittantanár, lelkipásztor tapasztalatát osztom meg Keszthely hívő közösségével, amely Vaszary Ferenc Kolos születésének napját (1832. február 12.) koszorúzással, szentmise bemutatásával, szép, méltó ünnepséggel üli meg, és szeretné életpéldáját követni, bölcsességéből merítkezni.
Diákkoromban, kilencedikes koromban, a győri bencés gimnáziumban, a tanév második hittanóráján a Diognétoszhoz írt levél (2. század) egy részletét osztották ki, és ragasztottuk be a füzetbe. Ez a részlet arról szól, hogy a keresztényeket külsőségekben –
beszéd, ruházkodás, étkezési szokások, lakókörnyezet – nem különbözteti meg semmi a Római Birodalom polgáraitól, de lelkiekben, erkölcsökben Isten Birodalmának a polgárai: „Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. … A test gyűlöli a lelket és küzd ellene, noha a lélek nem követ el ellene semmi igazságtalanságot, csak akadályozza a gyönyörök élvezetében; a világ is gyűlöli a keresztényeket, akik semmilyen igazságtalanságot nem követnek el, csak ellenállnak gyönyöreinek. A lélek szereti a
testet, mely őt gyűlöli, és a test tagjait is; a keresztények is szeretik azokat, akik gyűlölik őket. A lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tartja össze a testet; így vannak a keresztények is, a világba vannak zárva, mint börtönbe, de mégis ők tartják össze a
világot. Halhatatlan a lélek, mely halandó hajlékban lakik; a keresztények is mulandó dolgok közepette zarándokolnak, a mennyben várják a romolhatatlanságot. Ha étel és ital dolgában mostohán bánnak vele, a lélek jobbá válik; a keresztények is sokasodnak, noha naponta üldözik őket. Isten rendelte őket erre a helyre, nem lenne illendő elhagyniuk azt.” Ilyen komoly, kemény mondatok szerepeltek a szövegben. A hittanfüzet lapjának aljára pedig ez került: AKI NEM SZENT, AZ DISZNÓ.
Először nevettünk, értelmetlennek gondoltuk a szentenciát, majd egyre inkább elhallgatott mindenki. Hittantanárunk megvárta a komolytalan reakciók kimúlását. Csend lett. Elmagyarázta, hogy valakinek vagy Isten felé vagy a Gonosz felé tart az élete – középút nincsen. Most tekintsünk el a „hivatalos” vallásgyakorlattól: vagy megvan (még) az emberben a Teremtő Isten, a Jóság, az Igazság, az Értelem iránti (utolsó) érzék, vagy teljesen letaszította Istent a trónjáról, és önnönmagát ültette oda, és csak saját maga körül forog, gyűlölettel van az örök értékek, a keresztények, Isten Országa, tanítása és életmódja iránt, hogy igazolja saját bűnös, de legalábbis boldogtalan életét. A négy esztendő alatt, míg a bencés gimnáziumba jártam, úgy éreztem, hogy „szentnek”
tartanak minden diákot az atyák és a tanárok, nem az „életszentség teljessége” értelmében, hanem hogy maximális türelemmel, de finom keménységgel nevelnek minket, és várnak arra, hogy a TESTBŐL A LÉLEK, Isten Szentlelke bontakozzon ki belőlünk.
„Senki sincsen kizárva” az Isten felé vezet útból! De mi van akkor, ha most „szentek” helyett ugyanúgy kevésbé szenteket, kevésbé érdeklődő arcokat, alvó tekinteteket látok magam előtt, mint annak idején a hittantanáraim? Sokat gondolkodtam ezen. Ők nem nekünk, 16-18 éves, rosszalkodó, esetleg álmos, közömbös kamaszoknak beszéltek, hanem a teljes, később felnövő, felnőtt, középkorú és megöregedő énünknek is, amikor „benő a fejünk lágya”, vagy olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy égbekiáltó módon rákérdezünk az élet értelmére. Egy bencés osztálytársam mondta pár éve, hogy most kezdi előkeresni a hittanfüzetét. Csak most, 35. évén túl, kezd érdeklődni.
Bencés tanáraimtól, plébánosomtól, lelkivezetőmtől és néhány szerzetes-barátomtól azt
tanultam meg, hogy mindig, minden órára, valóban és hitelesen, keresztény örömmel és buzgósággal kell bemenni, és tanúságot tenni a Szentírás, sok hitvalló szent és a magam igazáról: Velünk az Isten! Azoknak kell leginkább a szemébe nézni örömteli, hívó szemekkel, akik egyelőre távol vannak Istentől. Néha reményünket vesztjük, de mindenhol akad „kovász”, minden osztályban, közösségben, baráti társaságban olyan, akiket egy Szent Pál apostol írja: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Méltányosságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban. Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.” Ámen.