1. MIÉRT KELL…
Ma már azzal senki nem vitatkozik, hogy szükség van az ország erkölcsi szintjének emelésére. Politikusaink úgy látták, hogy a közoktatás, az iskola egy fontos területe a személyiségformálásnak, és a törvény erejével igyekeztek ennek hangsúlyt adni. Valóban helyes a nevelésben észrevenni a lehetőséget, noha az is nyilvánvaló tény, hogy Magyarországon egy teljesen új rendszerét kell ennek kidolgozni. Talán a kötelező erkölcstan/hit-és erkölcshittan bevezetése segíteni fogja az emberekben meglévő, jó iránti őszinte vágy megfogalmazását, tettekre váltását. Ha jóakarattal összefogunk, akkor a világnézeti, politikai különbözőségek ellenére, a végrehajtási rendeletek bizonytalanságai, hiányosságai ellenére sikerül megoldást találnunk a nehéznek látszó helyi, gyakorlati kérdésekben.
2. MIÉRT NEHÉZ…
Magyarországon több évszázados hagyománya van a hitoktatásnak, az iskolai hitoktatásnak is. Egyidős az iskolarendszerünkkel. A szocialista rendszer szűntette meg az államosítással az iskolákban a /kötelező/ hitoktatást, helyébe állítva a nevelést segítendő a kisdobos-úttörő mozgalmat. Az alapvetően vallásos alapú cserkészet csak-formai átvétele úttörőként – hamarosan kiüresedett, az alapokat nélkülöző új erkölcsi rend nem megfelelően alakult. Az viszont már a rendszerváltáskor is látható volt, hogy az akkor ötven, ma már több, mint hetven évvel ezelőtti helyzet sok szempontból nem lehet minta a számunkra. Ráadásul már a nagyszülői korosztály sem találkozhatott az Egyház igazi arcával, a „bujkálós” vallásosságban lehetett csak része, ami alapján nem tartotta fontosnak gyermekét sem hittanra járatni. Nagyszülők, szülők egyaránt nem részesültek hitoktatásban, a hitre-jutáshoz egyáltalán a hit melletti vagy elleni döntéshez szükséges megfelelő információkat, élményeket nem kapták meg. Ilyen hitbeli, tudásbeli megalapozás után nehezen várható el a szabad döntés.
Ugyanakkor él az emberekben valamilyen vágy a természetfeletti iránt, amely ha nem kap megfelelő választ, pótcselekvésekben, álmegoldásokban keres megnyugvást. Manapság szinte minden ember bevallottan vallásos, csak hozzáteszi: „a magam módján”. Ez a relatívizmus szintén nehezíti az /keresztény/ erkölcsi nevelés helyzetét. Óhatatlanul is elvi síkra terelődik a kérdés: lehet-e Isten nélkül erkölcsről beszélni? Ha nincs egy rajtunk kívülálló, objektív mérce, akkor ki dönti el, hogy mi a jó, mi az érték.
Világnézetileg semleges oktatás, nevelés nincs, a most bevezetendő kötelező erkölcstan sem lehet semleges, hiszen ember tanítja. Ember, akinek véleménye van, meggyőződése van – és ennek az a természete, hogy látszódik, érződik. Vigyázat! Az ateista is hívő – ő azt hiszi, hogy nincs Isten, tagadja Isten létét. Filozófiai értelemben ez ugyanolyan válasz a végső kérdésekre, mint az istenhívő válasza. És úgy tűnik, az ateizmushoz több hit kell, mint az Isten-hithez. /Ezek a gondolatok azért fontosak, mert ezidáig nem-igen lehetett ugyanabban az iskolában pl. matematikát és hittant is tanítania egy pedagógusnak – éppen ideológiai alapon./
Gyakorlati nehézségek is adódnak. Az iskolának biztosítania kell az igény szerinti termeket, eszközöket, időpontot, és ez nem lesz egyszerű. Persze, a helyzet megoldása nem az, hogy akkor vagy ilyen, vagy olyan irányban kényszert alkalmazzunk. Ahol kis létszámú hittanos volt eddig az iskolában, vagy nem is volt hittanos, ott valószínűleg nem lesz jelentős a létszámnövekedés. De az is nehezen elképzelhető, hogy mindenki erkölcstant kérne. Ilyen esetekben – ha nehéz is a terem-és időpontegyeztetés -, a szabad döntési helyzetet kell biztosítani. Általános szabályt erre nem lehet hozni, valószínűleg azért nem lett ezzel kapcsolatban végrehajtási rendelet, de a légkör, amelyben a megvalósításért dolgozunk, meghatározó lesz. Az Katolikus Egyház részéről mindent megteszünk, hogy ne sérüljenek a gyerekek érdekei, és mindenki számára, nemcsak a mi hittanosaink számára, alkalmas körülményeket tudjunk alakítani. Az iskola részéről a szabad döntéshez szükséges jó, biztató légkört, megértést várjuk el, és legalább a szándékot a törvény előírta körülmény biztosítására.
MIÉRT JÓ?
Eddig is volt hitoktatás az önkormányzati iskolákban is. Voltak helyek, ahol eddig is sikerült órarendbe elhelyezni a hittanórákat, és az iskola munkarendje, fegyelme volt a jellemző.
Voltak azonban olyan helyek is, ahol a hittanosoknak a játékidejüket, ebédidejüket kellett feláldozni, esetleg egy-egy szakkört, foglalkozást, – amelyhez tehetségük-kedvük lett volna – ahhoz, hogy járhassanak hittanra. Ilyen esetekben az órarendszerinti beosztás védelmet fog jelenteni a számukra. Nem lesz hátrány, ha a hittant választják, mert a többiek is valami ilyesmivel foglalkoznak.
Akik eddig nem járnak, most külső megerősítést kapnak, hogy kell, muszáj ilyesmivel foglalkozni.
Lesznek olyanok is, akik eddig nem törődtek ilyesmivel, de mivel most muszáj lesz valamit választani, akkor hát a hittant választják. Nem lelkesítő számunkra ez a motiváció, de talán éppen nekik van leginkább szükségük erre az órára. Hogy halljanak valamit! És hátha felébred az érdeklődésük!
A kötelező körülmény, egy kényszeredettebben részt vevő gyermekcsapat az eddigi, nehézségeket is felvállaló hittanosainkat előre láthatóan fékezni fogja. /A plébániai hittannak itt is nagyon fontos gyógyító szerepe lesz!/ Ezért van, hogy a már szépen kialakított plébániai hittant nem szívesen adják fel, akik oda jártak, ott tanítottak. Vegyük észre az előrelépést is ebben a helyzetben. Elérhetünk olyanokat is, akiket eddig nem! Olyan változás van, lesz, ami az egymásra figyelést követeli meg tőlünk!